1974-ben Philippe Petit végrehajtotta a lehetetlent, és egy vékony dróton átsétált a Világkereskedelmi Központ két tornya között Robert Zemeckis pedig magára vállalta a feladatot, hogy forgasson belőle egy középszerű filmet.
Bár Robert Zemeckis nevét talán nem ismeri az átlagos magyar moziba járó, a filmjeiről biztosan hallott már: hisz ki ne látta volna a Forrest Gumpot vagy a Vissza a jövőbe trilógia valamely darabját? Ezekben az alkotásokban jól tükröződik, hogy Zemeckis fantasztikus rendezésre is képes, szóval adja magát a kérdés, hogy ez alkalommal miért nem tette jobban oda magát?
A film igaz történeten, pontosabban Philippe Petit To Reach the Clouds (Megérinteni az eget) című önéletrajzi könyvén alapul. A történet szerint Philippe Petit gyerekkora óta nagy rajongója a kötélen járásnak, és egyre-másra keresi a helyeket, ahova kifeszítheti kötelét. Egy nap aztán megpillantja egy újságban az építés alatt lévő Világkereskedelmi Központ tornyait, és ráeszmél, hogy nincs is jobb hely arra, hogy egy vékony dróton táncolva megkísértse a halált, mint két óriási acélépület legfelsőbb szintjei között.
A filmet három szegmensre tudnánk osztani: az első Petit gyerekkoráról és húszas éveinek elejéről szól, ahogy minden „tisztességes munkára” fittyet hányva eltökéli, hogy mutatványokból, zsonglőrködésből, kötéltáncból fog megélni. Hamar népszerű is lesz a járókelők körében (a rendőrök körében már kevésbé), s nemsokára találkozik Annie-val, aki nemcsak szerelmi érzelmeinek tárgya, hanem főcinkosa is lesz.
A második szegmensben New Yorkba utaznak, ahol egyre-másra botlanak olyan emberekbe, akik szíves-örömest segítenének nekik végrehajtani a „művészi bűncselekményt”. Ezt a részt leginkább egy heist movie hangulat lengi át, azzal a különbséggel, hogy most nem ellopni próbálnak valamit, hanem bejutni egy helyre, és ott alkotni valami világraszólót. A film harmadik szegmense pedig magának a kötélen járás megvalósításának van szentelve.
Az első része a filmnek számomra kifejezetten unalmas volt. Nem igazán kötött le Petit gyerekkora, sem az, ahogy rátalált a szenvedélyére, mert a kötélen járás, bármily látványos, olyas valami, amivel igen nehéz azonosulni. A szegmenset folyamatos narráció és borzasztó zöldhátterezés is megcsúfította, szóval vártam már, hogy tovább tudjunk lépni.
A második rész már sokkal élvezetesebb volt. Jó volt látni, ahogy Ocean’s Eleven-szerűen összeszednek egy csapatot, hogy végrehajtsanak egy törvénytelen, de ártalmatlan mutatványt. Ennek a szegmensnek volt a legjobb ritmusa, és a kiváló zene is feldobta az egészet.
A harmadik rész, a money shot, volt az, amiért a nézők érkeztek: Philippe Petit sétája a két torony között kifeszített drótkötélen. Bár alapjában véve utálom a 3D-t, ennek a filmnek az összélményét nagyon felhúzta: az ember tényleg érezte, hogy ott van több száz méter magasan, egy vékony kötélen táncolva; engem folyamatosan kerülgetett az a bizsergető érzés, hogy mindjárt lezuhanok a mélybe. (A rész végére teljesen le is izzadt a tenyerem.)
Szóval, mindezt figyelembe véve, miért is középszerű a film? Mert egyszerűen semmi kiemelkedő nincs benne. A karakterek nem emlékezetesek, a történet nem kifejezetten izgalmas, ráadásul az utolsó felvonás tele van tűzdelve tipikus hollywoodi hatásvadász „feszült pillanatokkal”, amiket egyszer-kétszer idegesítően hosszúra kinyújtottak. Maga a nagy séta is sokkal tovább tartott, mint kellett volna – kb. a fele után már azt kívántam, hogy lépne vissza a párkányra, és lenne vége. A film újranézhetősége körülbelül nulla, sőt, az egyszer-nézhetősége is megkérdőjeleződik, ha valaki a laptopja kijelzőjén tervezi megtekinteni. Ha nem IMAX 3D-ben látja az ember, akkor inkább bele se kezdjen a dologba – igazán jó filmekről pedig ritkán mondanak ilyet.
Summa summarum, a film nem pocsék, csak nem kiemelkedő: egy tűrhető másfél óra után egy baromi izgalmas negyed óra, azután pedig még pár tűrhető perc, és vége. IMAX 3D-ben mindenképp érdemes megtekinteni, mert a végső kötélen járós jelenet eszméletlenül látványos, ám ha valaki csak otthon tervezi megnézni egy unalmas szombat délutánon, akkor inkább töltse mással azt a két órát.
Értékelés: 6/10
A Rosszfiúk főszereplői ugyan jó útra tértek (de tényleg!), de olybá tűnik, hogy meggyűlik a…
Mit kapunk, ha különböző zsánereket egybeolvasztunk? Egy nagyon aranyos stratégiai játékot, amelyben király és királyné…
2025 májusában érkezik a hazai mozikba a második, immáron végső leszámolásos Mission Impossible-film, amelyben valószínűleg…
A videojátékok mint művészeti alkotásokként is jelen vannak a világunkban, és ennek ékes példája a…
Egy alkimista szimulátor szerepjátékos elemekkel, ez az Alchemist: The Potion Monger!