Mentőexpedíció – Filmkritika

Ridley Scott egykoron a sci-fi nagy mesterének lett kikiáltva, olyan sikerek után, mint az Alien és a Blade Runner. Ahogy teltek az évek, egyre-másra csúsztak be a középszerű rendezések: Robin Hood, Prometheus, Exodus. Vajon maradt még benne szikra?

Maradt bizony, s erre mi sem lehetne jobb példa, mint a Mentőexpedíció. A film története szerint egy pusztító homokvihar miatt kénytelenek félbeszakítani a mintagyűjtési küldetést az asztronauták, és visszaindulni a Földre. Egy kósza törmelékdarab azonban maradásra invitálja Mark Watney űrhajóst (Matt Damon), akit társai (Jessica Chastain, Michael Peña, Sebastian Stan, Kate Mara) hátrahagynak, abban a hitben, hogy meghalt. Watney azonban túléli a vihart, és minden tudását latba veti, hogy túléljen egy kietlen, idegen bolygón, és remény szerint hamarosan hazajusson – ismerős? (Vicces lenne, ha Damont beskatulyáznák ebbe a nagyon specifikus szerepkörbe.)

A science fiction filmek mai trendje sokkal több hangsúlyt fektet a fiction részre, mint a science-re, de a Mentőexpedíció szakít ezzel: részletes tudományos beszámolókat és magyarázatokat kapunk arról, hogy hogyan tervez növényeket termeszteni, vizet generálni, vagy meghosszabbítani a marsi terepjáró üzemidejét. Ám nemcsak Watney a tudományos ömlengések egyetlen forrása, a Földről segíteni próbáló NASA-s agyasok is folyton röppálya módosításokról és gravitációs parittyázásról csevegnek, egyebek mellett.

Ijedtségre azonban nincs ok, a film nem billen át a „szükségtelenül részletes” oldalra, minden tudománnyal kapcsolatos értekezést élvezet hallgatni, mert az emberrel folyton azt éreztetni, hogy ma is tanult valamit. Watney részéről ezek a megnyilvánulások általában kamerába beszélés formájában történnek meg: videónaplót vezet a Marson töltött idejéről, tapasztalatairól, terveiről – a könyv naplós felépítését csak így tudták vászonra vinni, bár ez sokszor kissé lebutítottnak érződő „mindent felolvasnak és kimondanak, nehogy elkerülje a néző figyelmét” helyzetekhez vezet, ami egy idő után elég zavaró tud lenni.

A színészek játékára nem lehet panasz: Damon kiválóan hozza a kilátástalanság torkában is optimista és laza Mark Watney karakterét, akinek kitartását, pozitív életszemléletét és találékonyságát valószínűleg mindenki csodálni és irigyelni fogja; Jeff Daniels fantasztikus, mint a pragmatikus, tréfát nem ismerő NASA-igazgató, Michael Peña pedig a film legviccesebb momentumait szállítja Watney szabad szájú, jó humorú asztronauta társaként. A többiek nagyjából felejthetőek is. (Ó, igen, Sean Bean is benne van a filmben, de sajna nem hal meg. Bár egy Gyűrűk Urás poén elsütésére futotta neki.)

A rendezés a film nagy részében kiváló: a feszült pillanatok megfelelően feszültek, a film tempója tökéletesen kimért, a szereplők közül egyikük sem vette félvállról a dolgát. Voltak azonban megkérdőjelezhető húzások is: nem egyszer előfordul, hogy napokat, heteket, egyszer pedig hét hónapot ugrunk az időben – s tekintettel arra, hogy a filmben mennyire tolják folyamatosan az arcunkba, hogy minden nap számít, eléggé lusta megoldásnak érződött, hisz ilyenkor egy félmondattal se emlékeztek meg arról, hogy mi történt az eltelt időben.

A film konfliktuskezelése is felettébb szokatlan: amint felmerül egy probléma, még időnk sincs elszörnyülködni azon, hogy ezt vajon hogy fogja hősünk megoldani, máris hipp-hopp megtalálja a megoldást, és onnantól kezdve el is van az egész felejtve. Egyedül a film vége felé kezdik kicsit hosszabban kibontani a konfliktusokat, de még ott is szinte minden indokolatlanul simán megy.

A film központi témája, az emberi összefogás egy bajbajutott társ érdekében, a jelenkori menekülthelyzet miatt különösen releváns, ami ad egy extra réteg elgondolkodtató tartalmat a filmhez.

Összességében én tudom ajánlani a filmet: a színészi játék kiváló, a fényképezés és zene tökéletesen asszisztál a rendező víziójához, a témakör pedig örökérvényű és elgondolkodtató.

Értékelés: 8/10