Ted 2 – Filmkritika

A nyár egyértelmű slágerfilmje. A legparádésabb, a legmocskosabb szájú, a dinamit duó, azaz a villámtesók visszatérnek, hogy egy még izgalmasabb kalandba kezdjenek, mint ez előtt.

Felépítését tekintve a film a szokásos amerikai vígjáték, amit ebben az évezredben Adam Sandler fektetett le, a rossz filmjei ellenére meglepően jól. Kezdünk valamivel, ami kiépíti az alapkonfliktust, és miközben ezt próbálják megoldani, sorra jönnek a viccesebbnél viccesebb szituációk, közben egy újabb bajba kerülnek, amiből kimászva természetesen megoldódik maga az eredeti gond is. Közben nevetünk, kicsit aggódunk, és mindenféle érzelmek ezen a síkon bennünk kavarognak addig, amíg el nem érnénk azt a bizonyos határt, hogy már sok. De bizony nem lesz sok. Abban a pillanatban, mikor az alacsonyabb ingerküszöbbel rendelkezők már átesnének, jön a katarzis vagy a Happy End, és elénk ül. Mondjuk, esetemben nem szó szerint, mert ezen a filmen már csak az első sorba sikerült beférnem.

Persze ez mit sem von le az élvezeti értékből. Történetünk ott indul, hogy Ted, a játék mackó, elveszi feleségül az előző filmben már megismert Tamy Lynnt [Jessica Barth], majd gyereket akarnak, és kiderül, hogy nem lehet „természetes” úton, még úgy sem, hogy megkérik Johnt, hogy adjon nekik „segítséget” (nem szeretnék elmenni 18+ irányba, és mivel nem fér bele már azok megemlítése sem, amit fentebb említettem, inkább így hagyom). Ezért az örökbefogadás felé fordulnak. Ekkor kiderül, hogy nemcsak azért nem kaphatják meg a babát, mert Tamy esetében gondok vannak a felelősségérzettel és büntetett előéletével, hanem azért is, mert Ted nem egy emberi lény, hanem az állam hivatalosan vagyontárgynak tekinti, ezért kirúgják, házasságát érvénytelenítik, a bankszámláját megszüntetik, hitelkártyáját pedig bevonják. Ezért barátjával [Mark Wahlberg] elindulnak, hogy jogi segítséget kérjenek. Ehhez megkeresik az állam legjobb személyi jogi ügyvédjét, hogy ingyenesen elvállalja az ügyet, bár ő maga nem teszi ezt meg. Ehelyett átadja az ügyet a frissen végzett unokahúgának. Samantha [Amanda Seyfried], mint később kiderül, sok hasonlóságot mutat Johnnal, és persze már csavarodik is a szerelmi szál. A bonyodalmat pedig nem írom le, mert az lenne a legnagyobb spoiler, amit az utóbbi időben mondani tudtam volna.

Szóval azt tudjuk, hogy a történet rendben van, de nem mindegy, hogy milyenek a poénok. Márpedig abból van rendesen. Egészen friss popkultúrális utalások is színesítik a felvonultatott repertoárt. Ezek mindig a helyükön vannak, és akkor durrannak, amikor kell. Tökéletes összhang van John és Ted [Seth MacFarlane-csak hang] között, az ugratások fenomenálisak, és néha már Sam is beszáll a buliba. A helyzet az, hogy van az előzetesben egy poén, hogy nem tudja ki az a Samuel L. Jackson, de ez nem teljesen poén, ugyanis ténylegesen nem ért egy rakat mindent, ami nekem vagy bárki másnak teljesen rendben lévő dolognak tűnnének, de neki hiányzanak. 

A vágás remek, és az operatőri megoldások is rendben vannak, de itt azért találni egy kisebb hibát: nagyon gyakran kell nézni Ted magasságából a dolgokat, és ez szerintem nem jó, tekintve hogy egy kb. 90-100 cm magas medvéről beszélünk. De ha ezen túl tudunk lendülni, akkor nem hogy elsőre, de még második vagy harmadik nekifutásra is egy nagyon vicces, szórakoztató, és kicsit obszcén humort felvonultató hollywoodi kasszasikerről beszélhetünk, ami után a Warner Bros. jól megtömi majd a zsebét. Persze bizonyos elemek megértéséhez nem árt, ha ismerjük az első részt, de akár teljesen különálló sztorinak is megállja a helyét.

Értékelés: 9,5/10