Whiplash – Filmkritika

Tartok tőle, hogy ezt a zseniális alkotást az Oscar-esélyesebb filmek hájpolása és a kissé félrevezetőre sikeredett előzetes szinte észrevétlenné teszi a nagyközönség számára. Pedig minden figyelmet megérdemelne.

Egy amúgy jó filmet millió tényező tehet tönkre a rendezőtől a látványvilágon át a színészekig, hogy csak a lényegesebbeket említsem. A rosszul pozicionált reklámkampány legalább ennyit árthat egy mozinak, mint az előbbiek.

A nyüzüge elsőéves, Andrew azt hiszi, végre sínen van dzsesszdobos karrierje, amikor a gyakorlását véletlenül meghallva az iskola kamarazenekarának hírhedt vezetője, Fletcher meghívja játszani az együttesébe. Gyermekien naiv hősünk azonban szembetalálja magát a zsarnoki, manipulatív és könyörtelen karnaggyal, aki félúton van a Heath Ledger-féle Joker és a Disney-s Herkules Hádésze között. Egyedi tanítási módszerének szerves részét képezi a vér, a verejték és a könnyek. Bármilyen eszközt bevet, hogy tanítványaiból a maximumot hozza ki.

A zenészek és úgy általában az előadóművészek karrierjéről, sikereiről szóló alkotások nagy része egy kaptafára készül, ahol a tündöklő tehetség a nehézségek – bizalmatlan szülők, undok iskolatársak stb. – ellenére látványos és mindent elsöprő előadáson bizonyítja, hogy nincs hozzáfogható. Egy jól előadott szám, és hősünk a mennybe megy. Csillámpor, tűzijáték, csoportos ölelés – majd a nagy finálé.

Ha azonban valaki nem úgy ébred, mint Hamupipőke, hogy rögtön a pacsirtákkal áriázik tökéletes hangnemben, az mehet a süllyesztőbe. Hiszen ki kíváncsi az órákig tartó skálázásra, vagy ki szeretne szembesülni azzal, hogy egyetlen jól sikerült előadás nem garancia az élethosszig tartó karrierre?!

A Whiplash sötétebbnek tűnő, rózsaszínbolyhok simogatásától mentes világa azt mutatja, hogy gyakorolni kell ahhoz, hogy elérd a célodat. Ha pedig elérted, és ott ülsz a hőn vágyott zenekarban, akkor is kihúzhatja alólad a helyedet egy tehetségesebb trónkövetelő. Ez a didaktikusnak és első hallásra hervasztónak tűnő tanulság a mélyére nézve azonban kifejezetten motiváló. Hiszen azt mutatja, ha dolgozol a sikerért, elérheted. Adj bele mindent, és meglesz, és ha már ott vagy, akkor se tespedj bele! Legyél egyre jobb és jobb, amíg önmagadat is felülmúlod. (Szerencsére maga a film mentes minden didaktikus megnyilvánulástól.)

Ugyanakkor felvetődnek morális kérdések is. Meddig mehet el egy tanár, hogy kihozza a tanítványából a maximumot, esetleg azt, amiről maga se tudta, hogy ott van? Meddig igazolja valaki tetteit a zsenialitás és saját hivatása könyörtelen imádata? És meddig kell elmennie egy diáknak önmaga kizsákmányolásában, mit éri meg beáldozni a célodért, és mi az a cél, amiért megéri?

A rendező-forgatókönyvíró Damien Chazelle saját élményeit dolgozta fel a filmben, aminek az anyagi hátterét egy rövidfilm-változattal sikerült előteremtenie. Ez a 2013-as verzió megnyerte a Sundance Fesztivál zsűrijének különdíját. Meg kell említeni egy általában kissé elhanyagolt területet is. A film alapját adó, dzsesszzenére komponált vágáson látszik, hogy igazi jutalomjáték volt Tom Crossnak, aki be is zsebelhette érte élete első Oscar-jelölését. A zene és a hangszerek szuperközelijei együtt Saul Basses hangulatot alkotnak.

A főhős karaktere remek lehetőséget nyújt az azonosulásra szinte bárkinek. Az egyetemi csoporttársai levegőnek nézik, barátai nincsenek, rokonai cikizik, mert nem tart sehol az életben. Az apjával jár moziba, és titokban bele van zúgva a büféslányba. Élete álma, hogy neve bekerüljön a világ hallhatatlan dzsesszdobosai közé, ő is egy legyen a nagyok közül. Miles Teller ráadásul valóban maga játszotta Andrewnak a filmben hallható összes saját dobos részét.

A film azonban egyértelműen J. K. Simmons diadalmenete. Alakításában Fletcher alakja az ős-seggfej, akinek pszichológiai játszadozásai a film bizonyos pontjain olyan nyomasztóak, hogy egyszerűen belepréselik az embert a székbe. A színész átütő játéka feltétel nélkül megérdemelte a Golden Globe-ot, és megérdemli az Oscart is!

Értékelés: 10/10