Kategóriák: CikkekPC tesztekPlayStation 4 tesztekXbox One tesztek

Never Alone – Játékteszt

10 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

Alaszka. Véget nem érő hó, vérszomjas jegesmedvék, téli sötét éjjelek. És persze eszkimók. A Never Alone (Kisima Ingitchuna) eme csodás és az indiánokhoz mérten kevésbé ismert és feldolgozott nép kultúrájába és történelmébe enged némi betekintést.

Történetünk főhőse az Inupiat törzs szülötte, Nuna, egy fiatal eszkimóleány és az ő hű és bátor társa, egy hófehér sarki róka. Nuna falujában jó ideje szűnni nem akaró hóvihar és szél tombol, s mivel népe babonás fajta, a leány útra kél, hogy kiderítse eme sötét idő okát, és kibékítse az azt okozó szellemeket. Erről a kalandos útról és a két barát megpróbáltatásairól szól a játék, ám ennél sokkal többről van szó.

Nem is tudom, mennyire nevezhetem játéknak a Never Alone-t. Noha játékmenetében leginkább az agyonmagasztalt és általam is igen kedvelt indie csodára a Limbóra hajaz, valahogy mégis más, mint az átlagos platformerek. Sokkal inkább a két társról és a történetről szól az egész, arról, hogy ketten bármilyen akadályt képesek legyőzni. Mindezt megspékelték a készítők azzal az extrával, hogy ahogy haladunk előre a történetben, különféle videókat, dokumentumfilmeket nyitunk meg az eszkimókról, így betekintést nyerhetünk a nép mindennapi életébe is, ami a különféle kultúrákra és új ismeretekre fogékonyaknak kimondottan kellemes ajándék.

Ahogy már írtam, a játék követi az alapvető platformjátékok sablonjait, hóbuckákra, kiszögellésekre ugrálunk, kisebb puzzle-feladványokat oldunk meg. Annyi csavar van a dologban, hogy itt sokkal több hangsúlyt helyeztek az összedolgozásra. A példa kedvéért: Nuna nem képes felmászni a magasabb falakra, a sarki rókánk viszont igen. Átváltunk a szőrös kis pajtásunkra, ő felugrik, és leküld nekünk egy kötelet. Ha akarjuk, akkor innentől vele is szaladhatunk tovább. A mesterséges intelligencia egész korrektül végzi a dolgát, de ha igazi élményre vágyunk, kérjük meg egy barátunkat vagy barátnőnket, hogy csatlakozzon be mellénk egy kis offline élményre. Ebben az esetben mindenki választhat, melyik karaktert irányítja, és egymást segítve haladhatunk, akár az újabb Rayman-részekben.

A mese előrehaladtával a jegesmedvék és cudar körülmények mellé egy újabb ellenfelet is kapunk egy gonosz ember képében, aki elől az elején még csak menekülni tudunk, de később a sztori ezen szála csúnya véget ér. A férfi az általunk megtalált bóla nevű fegyverre áhítozik, amely nem más, mint összecsomózott kötelekre vagy bőrszíjra erősített kövek sokasága, és a mai napig a valóságban is használatos vadászfegyver a hasonló törzseknél, lévén halk, s megfelelő kezekben pontos és halálos társ. Nekünk inkább a feladványok megoldásában lesz nagy segítségünkre, illetve a jégfalak lebontásában.

Rókánk különféle spirituális lényeket is meg tud idézni, melyek a továbbhaladást platformként segítik. A játék helyenként megerősödő nehézsége miatt is ajánlott a valós partner segítsége. Egyedül játszva esetenként frusztrálóvá válhat egy-egy feladat megoldása, ám partnerrel is jó pár alkalommal fogunk elhalálozni, mivel jó pár feladvány megfelelő időzítést is kíván. Oda kell figyelnünk a hirtelen feltámadó szélre, amely akár be is fújhat minket a jeges vízbe, ezzel halálunkat okozva. Más esetben akár segíthet is minket, a megfelelő időben elugorva tovább szállíthat minket. Persze tévesztés esetén sem kell megijedni, egyből feltámadunk, majd újra próbálkozhatunk. Inkább lelkileg lehet terhelő, amikor elveszítjük szeretet rókánkat egy rossz ugrás miatt, vagy fordítva, végignézni, ahogy Nuna halála esetén kis rókánk felvonyít és összekucorodik. Ezekkel a motívumokkal erősítik bennünk a fejlesztők a tudatot, hogy ők örök barátok, és egymás nélkül fabatkát sem ér az életük.

A grafika, noha nem kell effektorgiát várni, tökéletesen megadja a szépségét a dolognak, sőt a megvalósítás miatt kimondottan erős hangulatot áraszt, főleg a spirituálisabb részeken. Kicsit olyan helyenként, mintha egy mesekönyvet nyitnánk ki, valahogy egy háromdimenziós Okami ugrik be róla az embernek. A zenék és a hanghatások is megfelelőek, nem egy törzsi motívum hallható játék közben.

Hibák terén szerencsére nem tudok sok mindent felhozni, talán az önismétlő jelleg, a néha frusztráló nehézség és a mesterséges intelligencia helyenkénti botladozásai említésre méltóak, illetve az, hogy sokan csalódni fognak benne, több interakcióra vágyva.

Ahogy az már a cikk elején is elhangzott, nem tudom, mennyire lehet ezt a címet játékként értékelni, mert annál valahogy több, vagyis inkább más. Interaktív filmnek sem mondanám, mert több interakció van benne, mint például a Telltale-féle kalandjátékokban. Nevezzük inkább spirituális utazásnak, egy érdekes, újszerű tapasztalatnak, amit megpróbáltak emészthetőbb módon, játékos formában bemutatni nekünk. Mert annak szinte hibátlan.