Egy igazi Oscar-díjvadász alkotás, amelyben minden megvan a jelölésekhez: világháborús téma, Istent játszás, náci és szovjet ellenségkép, a homoszexualitás kérdése és személyes nyomor. A film készítői mégsem voltak képesek igazán maradandót alkotni.
A Kódjátszma alaptörténete igencsak érdekfeszítő, hiszen a németek rejtjelezett kommunikációja mögött álló Enigma kódjának feltörése már önmagában is eladhatóvá tenné az alkotást. Ám ha kiegészítjük mindezt azzal a helyzettel, amikor szembesülünk a világtörténelemben betöltött szerepünkkel és azzal a kérdéssel, hogy ha fel is törtük a kódot, most mi legyen a következő lépés (avagy mi a fontosabb: néhány ember életének azonnali vagy hosszabb távon milliók életének a megmentése?), máris izgalmasabb, emberközelibb és hosszasan boncolgatható körítéssel is elláthatjuk készülődő szuperprodukciónkat. Ha az alaptörténetet hellyel-közzel kicsit megfűszerezzük, kihangsúlyozzuk benne főszereplőnk személyes nyomorúságát, magányát és meg nem értettségét, máris a zsebünkben tudhatjuk a nagyobb díjátadó gálákra szóló meghívást és a többszörös jelölést.
A gond az, hogy a film készítői mindezt tudták, és valószínűleg így is álltak neki az elkészítésének. Éppen ezért, bár kiválóan megtervezett és felépített párbeszédeknek lehetünk szem- és fültanúi a film 114 perce alatt, ezek egyúttal túlságosan hatásvadászok, és éppen ezért hiteltelenné is válnak. A szájbarágós történetmesélés és a túlságosan didaktikus megközelítés pedig a brit akcentus ellenére is állandóan emlékezteti a nézőt arra, hogy amerikai koprodukcióban készült alkotást láthat a moziban. És bár a főbb szereplők brillíroznak a szerepükben, a dramaturgiai ballépések következtében főhősünk személyes drámája akadozva és helyenként egyenetlen sebességgel (hol lassabban, hol nagyon hirtelen) bontakozik ki, amit a film végén elhelyezett képsorok ("az üzenet") legalább olyan szájbarágós módon tálal, mint korábban egy-egy párbeszéd. Akinek eddig még nem esett volna le, itt szembesülhet azzal, hogy nem második világháborús kémsztorit látott, hanem a saját homoszexualitásával vívódó, zárkózott és autista jellemvonásokat felvonultató főhős küszködésének egyes stációit és személyes tragédiáját, akinek könnyedén elhisszük, hogy tényleg csak játékból, a kihívás kedvéért jelentkezett a brit hadseregnél, hogy feltörje a megfejthetetlennek hitt rejtjelezést.
Nem mondható a Kódjátszmáról, hogy rossz film lenne, de az sem, hogy kifejezetten jó. A több síkon zajló történetmesélés kifejezetten rosszat tesz a dramaturgiájának, és az egyes síkváltások és jelenetek közötti vágások nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a filmből csak úgy árad a didaktikusság. Nehezen tudjuk elhinni főhősünknek azt a pillanatot, amikor közli a menyasszonyával, hogy sosem élhetnének normális életet, de ugyanígy túlságosan hatásvadász és hiteltelen lett az a jelenet is, amikor a kódtörő csapat azon vitázik, hogy meg kell-e menteni rögtön minél több ember életét, vagy inkább egy jól kidolgozott, hosszú távú stratégiára van szükség annak érdekében, hogy a németek ne jöjjenek rá, sikerült feltörni a kódjukat. Bár egy pofon is elcsattan a vita hevében, pár másodperc múlva már egyikőjüket (akinek a testvére éppen a biztos halálba indul, és lehetőség nyílna a megmentésére) leszámítva mindenki meghozta a morális döntést, és az egyéni életeket inkább beáldozzák a nemesebb cél érdekében. Valószerűtlen? Nem kicsit…
Lehetett volna belőle kiemelkedő film is, de rossz helyre kerültek a hangsúlyok, nem sikerült eltalálni a megfelelő ütemezést, és a tipikus amerikai szájbarágós történetmeséléssel és a hatásvadász dramaturgiával teljesen megfosztották minden hitelességétől (póriasan szólva kasztrálták). Ettől még egyszer érdemes megnézni a Kódjátszmát, hiszen a színészi játék teljesen rendben van, ráadásul a háborús, félig archív, félig CGI-jelenetek nagyon jól el lettek találva, de ha a film szórakoztató értékét nézzük, egyáltalán nem emelkedik ki a sorból. Én személy szerint becsapottnak érzem magam, mert bár drámára számítottam és nem világháborús krimire, végül mindkettőből kaptam, de egyikből sem eleget. Ha feltűnően sok Oscar-díjat visznek haza a készítők, az inkább a megosztó téma, a homoszexualitás feldolgozásával lesz indokolható, ám ennek a hiteles és drámai hatást kiváltó kibontakoztatásához teljesen másképp kellett volna megközelíteni ezt a történetet.
Értékelés: 6,5/10
A Rosszfiúk főszereplői ugyan jó útra tértek (de tényleg!), de olybá tűnik, hogy meggyűlik a…
Mit kapunk, ha különböző zsánereket egybeolvasztunk? Egy nagyon aranyos stratégiai játékot, amelyben király és királyné…
2025 májusában érkezik a hazai mozikba a második, immáron végső leszámolásos Mission Impossible-film, amelyben valószínűleg…
A videojátékok mint művészeti alkotásokként is jelen vannak a világunkban, és ennek ékes példája a…
Egy alkimista szimulátor szerepjátékos elemekkel, ez az Alchemist: The Potion Monger!