Assassin’s Creed: Rogue – Játékteszt

Elérkezett a Kenway-trilógia záró epizódja, de vajon elég jól sikerült ez a rész ahhoz, hogy megérje az árát?

Őszintén be kell vallanom, amikor először hallottam a Rogue-ról, elég felemás érzések keringtek bennem. Először is örültem, hogy jön az új rész, amely lezárja az amerikai szálat, de aggódtam is, hiszen a sorozat történetében először irányíthatunk templomost hosszabb időre, valamint a második rész óta először nem kapott egy AC-játékban helyet semmilyen többjátékos mód.

A Rogue időrendben a negyedik és a harmadik rész közé esik. A történet szerint Shay Cormacket alakítjuk, aki egy asszaszintanonc, viszont egy nézeteltérés miatt oldalt vált, és templomosnak áll.

Rengeteg ismert szereplő is feltűnik a korábbi részekből, így találkozhatunk a fiatal Achillesszel, az öregedő Adéwaléval, de maga Haythem Kenway is segítségünkre lesz hajónk és legénységünk irányításában, sőt még Connor neve is elhangzik a játék során, nem is egyszer.

A jelenkori szálban ismét egy Abstergo dolgozójának bőrébe bújunk, akárcsak a negyedik rész esetében, és itt most sem kell nagy dolgokra gondolni, hanganyagokat és egyéb dolgokat kereshetünk, amelyek kiegészíthetik a történet hiányzó darabjait, vagy egyszerűen csak érdekes információt nyújthatnak egy-egy karakterről, valamint logikai, ügyességi feladatokat kell megoldanunk a továbbjutás érdekében.

A környezeti hatások még érdekesebbek, változatosabbak lettek, például most már nem csak abban merülnek ki, hogy ha nagy hó van, akkor lassabban tudunk futni, hanem ha a jéghideg vízben elkezdünk úszkálni kedvünkre, könnyedén megfagyhatunk, illetve a tornádókat vagy a nagy hullámokat sem árt elkerülni, mert könnyedén pórul járhatunk. Számos új mozdulat, illetve kivégzés is bekerült a játékba, valamint új eszközöket kapunk, mint például a gránátvetőt vagy a gázmaszkot.

A harc is teljesen más taktikát igényel a korábbi részekhez képest, hiszen most Asszaszinok ellen leszünk, akik nem félnek lesből támadni, vagy éppen egy óvatlan mozdulat után a háztetőről ránk ugrani. Az ilyen alkalmakra nagyon hasznos a játék egyik nagy újdonsága az „asszaszinészlelő”, ami által, ha rosszakaróink a közelben megbújva várnak ránk, a képernyő széle körben elkezd narancssárga színnel izzani, így azonnal tudni fogjuk, hogy most óvatosabbnak kell lennünk, hacsak nem szeretnénk a betöltőképernyőt hosszasan nézegetni. Itt érdemes megjegyezni, hogy az előző két részhez hasonlóan a Rogue is hosszú másodpercekig tölt be minden egyes alkalommal.

Természetesen itt is egy teljesen nyílt, bejárható világot kapunk rengeteg küldetéssel, sőt a környezet „él”, belecsöppenhetünk utcai harcokba, tolvajokat kaphatunk el, és még számtalan hasonló véletlenszerű küldetésben is részt vehetünk, amik természetesen nem kötelezőek, de elég szépen honorálja a játék, ha teljesítjük őket.

Ahogy már megszokhattuk, ebből a részből sem maradhattak ki a híres történelmi alakok. Találkozhatunk Benjamin Franklinnel vagy a még kölyök George Washingtonnal. Sosem hittem volna, hogy Shay ennyire szimpatikus és szerethető karaktere lesz az Assassin's Creed világának, hiszen mégis csak egy templomosról van szó, akiket eddig esküdt ellenségeinknek tekintettünk. Jó érzés betekintést nyerni a templomosok világába, látni a mögöttes motivációjukat, cselekedeteik okait, illetve a dolgokat az ő szemükkel nézni.

:galeria:

Összegzésképpen elmondható, hogy a Rogue a multiplayer hiánya ellenére is a sorozat egyik legjobb darabja lett, amely méltó búcsú az amerikai kontinenstől. Shay egy remek karakter annak ellenére is, hogy nem asszaszin. A kevés újdonság nem bélyegzi meg a játékot, mert a Rogue képes szórakoztatni, és a történet is kellően érdekfeszítő.

Értékelés: 8/10