Jack Ryan: Árnyékügynök – Filmkritika

Hollywoodban a forgatókönyvírók nagyon élvezik kihasználni az Afganisztánban zajló háború adta „lehetőségeket”. Na de mit szeret még Hollywood?

A véget nem érő feldolgozásokat, az izgalmasnak nem mondható, de annál kiszámíthatóbb történeteket és a gyenge színjátszást. Igen, ez mind jellemző erre a filmre.

Kezdjük a legelején, és szögezzük le, hogy Jack Ryan karaktere nem új, de ha ilyen irányban gondolkozunk, akkor még csak nem is eredeti. Van a személyiségében egy kis James Bond, egy kis Jason Bourne és még egy kis elem, amit úgy hívunk, hogy „kiszámíthatóság”.

Gondolom, Tom Clancyt nem kell bemutatni senkinek. Ő álmodta meg, írta le, valósította meg az elképzelést, amire később több film is épült. Szám szerint eddig négy, az Árnyékügynök pedig az ötödik film a sorozatban. Eddig olyan nagy nevek személyesítették meg Jacket a vásznon, mint: Alec Baldwin, Harrison Ford és Ben Affleck. Hozzájuk csatlakozott Kirk kapitány, vagyis Chris Pine.

A történet adott, a forgatókönyv szerinti sztori nem túl izgalmas, sőt mi több, néhol előre meg tudtam mondani, hogy mi fog történni, és csodák csodájára igazam is lett. Talán elmehetnék én is Hollywoodba szerencsét próbálni, mint forgatókönyvíró…

Jack Ryan, az egyszerűség kedvéért a továbbiakban csak simán Jack, épp egyetemi tanulmányait folytatja, amikor hirtelen nagy mozgolódás veszi kezdetét a kampuszon, mindenki a tv elé özönlik, és onnan figyeli a New Yorkban lejátszódó horrorisztikus eseményeket. Igen, igen, itt jön a képbe szeptember 11. (Tényleg nincs ennél eredetibb ötlet, mint hogy elővegyenek egy olyan témát, ami már többször is ki lett játszva, és még mindig ugyanannyira fájó pont emberek tízezreinek szerte Amerikában?)

Aztán ugrunk pár évet előre az időben, és Jack immár katonaként harcol a hazájáért Afganisztánban. A terrortámadás okozta sokk, a hazaszeretet, a bosszúvágy, vagy mégis milyen lelki állapot vezetett el odáig, hogy egy jó hírű egyetem diákja feladjon mindent, otthagyja az eddigi életét, és katonának álljon? Talán sosem tudjuk meg.

Egy biztos. A dolgok nem úgy sülnek el, ahogy azt Jack szeretné. Egy sajnálatos baleset következtében ideiglenesen lebénul, és rehabilitációra küldik, ahol megismerkedik a csinos doktornővel. (A csinos doktornőt egyébként Keira Knightley játssza. Persze flörtölnek egymással, de semmi komolyabb nem történik, szóval aki valami más jellegű filmre számított, csalódni fog.) Itt találkozik egy CIA-s „nagyfőnökkel”, aki lehetőséget ajánl Jacknek, ő pedig el is fogadja.

Majd hopp, megint ugrunk az időben, ezúttal 10 évet. Néha már vártam, mikor fog megjelenni Doki meg Marty a DeLoreannel, de nem jöttek. Kár, mert legalább feldobták volna a filmet. Jack immár beépített ügynökként dolgozik a CIA alkalmazásában, és árgus szemekkel figyeli a gyanús tranzakciókat egy jól menő bank hálózatában. Amerika nagy ellensége pedig ki más lehetne a filmben, mint természetesen az oroszok. Milyen meglepő fordulat!

Jacket elküldik tehát Moszkvába, és innentől kezdődHETNE az érdekes, látványos filmélmény, de valahogy ez egészen a vetítőtermi lámpák felkapcsolásáig nem következik be.

A szerelmi szál gyenge, és egyáltalán nem mozgatott meg bennem semmit. Az akciójelenetek rendezése szörnyű, egyedül talán Chris Pine alakítása mondható elfogadhatónak. Sajnos még Keira sem tudta feldobni a slampos doktornő karakterét. 

A hangeffektek, látvány, díszlet terén nincs különösebb probléma, de a fent említettek miatt inkább a Harrison Ford-os részeket tudom csak ajánlani.

Értékelés: 6/10