Herkules – Filmkritika

Herkules legendájából számos feldolgozás született, és mindegyik másképp értelmezte a történetet. Idén úgy esett, hogy rögtön két alkotást is kaptunk. Vajon a Szikla nevével fémjelzett film fogyaszthatóbb lett, mint a korábban megjelent kínszenvedés?

A filmeken túl a nagyérdemű kapott még egy hosszabb, hat évadot megért sorozatot, egy Disney-féle mesefilmet, néhány játékot. Aztán majd egy évtizedre a görögök félistene eltűnt az éterben, hogy aztán 2014-ben térjen vissza.

Gyerekkorom egyik nagy hőse volt (Batmanen és Pókemberen túl) Herkules. Emlékszem, minden hétvégén a tévé előtt lógtam, néztem a Kevin Sorbo nevével fémjelzett sorozatot, számtalanszor végignéztem a Disney-mesét, és rengetegszer végigjátszottam az abból készült PSX-es játékot. Ezért is vártam bizakodva az előzetesek alapján rendkívül látványosnak ígérkező mozifilmet, és bár féltem a koppanástól, gyermeki lelkem elhitte Dwayne bácsinak, hogy most valami egyedit kapunk.

Nem így történt. Amennyire bereklámozták az újfajta megközelítést, az emberségesebb Herkulest, az eredettörténet és a múlt befolyásoló erejét, annyira nem kaptunk ebből semmit. Lényegében a tizenkét próbát letudták az elején egy mesében. Ez a Herkules cseppet sem az a Herkules, akiből hős válik. Egyszerű zsoldos, aki pénzért szolgálja azokat az embereket, akik képesek megfizetni. Ezek után egy kellemes átverős, kiszámítható történettel szórakoztat minket a film, amilyet már ezerszer láttunk, sőt ha nem Herkules lett volna a film címe, hanem teszem azt Skorpiókirály, az se tűnt volna fel senkinek.

Szerencsére azonban nem ilyen gyászos a helyzet. A film érdeme, hogy kellemes másfél órás szórakozást nyújt egy estére, a poénok ülnek, de nem fogjuk a rekeszizmainkat fájlalni nevetés közben. Amit viszont kiemelnék az a színészi játék, főleg a Herkulest alakító volt pankrátoré. Egy korábbi interjúban felháborodva olvastam, hogy gyerekkorom Herkulesét (Kevin Sorbo) porig alázva nyilatkozik az úriember, hogy ugyan már, ő igazi színészekről beszél, Kevin Sorbo nem tekinthető annak. Ezt már akkor is kicsit soknak tartottam, pláne egy olyan (most akkor színész?) embertől, akinek minden filmjében összesen két arca van, és ez most sincs másképp. A többi színész alakítása elég átlagos, semmi átütőt nem tapasztaltam, hozzák a kötelező hollywoodi minimumot.

Látvány tekintetében szerencsére sok kivetni való nincs, ugyanakkor a harcjelenetek tempója, ritmikája lehetett volna jobb is. Vannak benne vicces és jó elemek, azonban olyan szinten össze-vissza történnek a dolgok, hogy volt olyan pillanat, amikor már belefájdult a fejem a sok adok-kapokba. Nem beszélve arról, hogy néhány tömegjelenetnél még nekem is feltűnt (aki aztán ilyenekre pont alig szentel figyelmet), hogy egyik-másik statiszta szó szerint téblábol a jelenetben, és fogalma sincs, mit kezdjen magával.

Ha azonban a fentiektől eltekintünk, akkor Dwayne Jonshon Herkules-filmje egész fogyasztható alkotás lett (mindenképp jobb, mint az idei másik… brr…). Egy estére, hideg kólával és jó meleg pattogatott kukoricával a mítosz és a műfaj kedvelőinek érdemes próbát tenni vele. Igazi nyári tucatmozi.

Értékelés: 5/10