300 – A birodalom hajnala – Filmkritika

Menj vándor, és vidd hírül a moziba készülőknek: óvakodjatok eme celluloid-hulladéktól!

A folytatások, előzmények, feldolgozások tömkelege zúdul ránk, havonta akár többször. Sokaknak ez áldás, másoknak átok, azonban ritkán esik meg, hogy egy alkotás adott esetben több kategóriába is beletenyereljen. Ha pedig a 300: A birodalom hajnala lesz e filmek alapja, akkor biggyesszünk is egy "szerencsére" szócskát az időhatározó elé, és készüljünk fel egy szomorú jövőre.

Noam Murro rendezőt érte a megtiszteltetés, hogy újra kézbe vegye azt a lerágott csontot, amiről a legtöbben azt hitték, minden cafat elfogyott róla a nyolc évvel ezelőtti, meglepően kellemes, másfél órás előadás alatt. Azonban jusson eszünkbe, hogy Hollywoodról van szó, ahol a mértékletesség, a minőség, és a "köszönöm, elég volt" szavak, kifejezések misztikus módon nem, vagy éppen teljesen mást jelentenek a készítőknek. Így tehát zöld utat kapott az első 300 film előtt – ami még Frank Miller képregényére építkezett, míg a kistestvér esetében elvetették a lehetséges alapot, ami Xerxész köré szövődött, és inkább újfent híres összetűzést vettek elő a görög történelemből -, vele egy időben, és utána játszódó produkció, vagyis újfent bepillantást engednek a thermopüliai csatába, egyúttal annak előzményeibe, míg a fő történetszál Athén mindenre kész hősére, Themisztoklészre és az egyre fogyatkozó seregére koncentrál, akikre fenemód fúj a perzsák nem épp szűzies, de annál várszomjasabb vezére, Artemisia. 

Akinek erre nemes egyszerűséggel egy "ezt most miért?" ötlik eszébe már eme kavalkád láttán is, az feltette az egész filmre és szinte valamennyi részletére kiválóan illeszkedő kérdést, amire, már most leszögezem, csupán a "pénz" a helyes válasz, más képtelen magyarázni a vásznon látottakat.

​

Murro láthatólag nem is gondolt rá, hogy a 300 alapjain változtasson, így továbbra is a vér, az erőszak, a látványosnak szánt harcok, valamint a félmeztelen férfitestek dominálnak a filmben, erősen túlzó fantáziaelemekkel megspékelve. Agyzsibbasztó mennyiségű szemcukorszint-emelkedést okoz a film, azonban sajnos a lehető legrosszabb módon. Túlzások és banalitás, ezen két szó kiválóan írja le, miféle vizuális kálvária vár ránk. Amit lehetett és amit nem kellett volna, azt is CGI használatával és heves effekt-rohammal oldottak meg, az így életre hívott illúzió viszont üres, hiteltelen és kiábrándító. Talán a készítőket az vezérelhette, hogy a lehető legtöbbet zsúfolják bele a filmjükbe, ugyanis az előző részben is sokszor már-már nevetséges adalékok – perzsa csodafegyverek, szívlapátot érdemlő lények… – itt még jobban elszabadulnak. Óriási vasgömböket dobáló monstrumok, magukból folyamatosan olajat okádó hajók, még extrémebb és röhejesebb perzsa kütyük és emberek… Nem azt mondom, hogy legyen olyan a film, mint mondjuk Kubrick Spartacusa, de kérem, azért ne űzzünk ennyire gúnyt magunkból és munkánkból, ha a "dráma" jelzőt is rá akarjuk aggattatni munkánkra, és elvárjuk, hogy komolyan is vegyék…

Az előbb szóba kerültek a görög viseletből adódóan bizonyos igencsak alulöltözött férfiak. Nos igen, ők a szereplőgárda többségét alkotják, élükön a Themisztoklészt alakító Sullivan Stapletonnal, míg a jobb szerepekre érdemes Eva Green és Lena Headey a gyengébbik nem harcias képviselői. Mindegyikükről elmondható, hogy nem e filmben nyújtott munkájukért fogják emlegetni őket, legalábbis ha dicsérni kell. A számtalan alkalommal előforduló bárgyú dialógusok, az esetlen monológok, a heroikus érzést taccsra tevő komponensek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy még az se nyújtson átlagosnál, gyengénél jobb alakítást, akitől sokkal többet várna a néző. Akkor gondoljon bele az olvasó, mi a helyzet a többiekkel. Sótlan, erőtlen főszereplő, újfent ellőtt, de az előzőnél sokkalta gyengébb apa-fia kapcsolattal operáló páros, unott, abszolút felejthető Eva Green – akinek utolsó nagy slusszpoénja a korona az egész produkcióra -, ékszerekkel teleaggatott, értékektől megfosztott Xerxész – aki amúgy szinte csak mutatóban szerepel néha – és tizenkettő egy tucat mellékszereplő. Kínos és siralmas ez a gárda, nincs mit szépíteni.

Végezetül vegyük górcső alá a harcokat, hiszen mégiscsak azok miatt született meg ez az egész. Elméletileg. Nos, a harcokról többnyire pozitívan lehet beszélni. Véresek, mocskosak és többnyire jól koreografáltak, sőt, még izgalmasak is tudnak lenni, továbbá – természetesen – tömve vannak lassítással, abszolút hatásvadász célból. Egyedül talán az egy-egy elleni küzdelmet illeti gunyoros grimasz, a film végén elég esetlenre sikeredett Artemisia hadonászása. Ha pedig már negatívum, nem tudok elmenni egy bizonyos lovas jelenet mellett szó nélkül, ahol konkrétan az "na, most már elmentek a francba…" gondolat merült fel a látottak túlzó és nonszensz mivolta miatt – igen, néha ennyire fájdalmas a folytatás.

A jó ízlés próbája a 300: A birodalom hajnala, és intő példa a készítőknek. A jegyeladások nyilvánvalóan kielégítőek lesznek, de valaki tegye már fel a kérdést, hogy kell-e ez nekünk? Semmi újdonság, semmi profizmusra való törekvés, ráadásul annyira igénytelen az egész film, mintha arcul köpnék a nézőt. Ékes bizonyíték arra, hogy attól még nem lesz valami ténylegesen szuperprodukció, hogy kirívóan sokba kerül a készítése, és belepakolnak néhány sztárt, majd lesz ami lesz, odavetik a publikumnak. 

Értékelés: 3/10