Murdered: Soul Suspect – Játékteszt

Jogában áll hallgatni. Bármely zsaru, akit kidob az ablakon, le fogja vadászni, és szétrúgja a…

A cím írásakor megfogadtam, hogy a lehető legkevesebbet fogok szellemeskedni a teszt folyamán, amit a játékot picit is ismerve elég nehéz lesz elkerülni. Manapság igen kevés eredeti ötletet tartalmazó játék érkezik, azok is főleg az indie fejlesztőktől (utólagos hálám továbbra is üldözi őket), éppen ezért öröm volt látni, hogy egy olyan nagy nevű kiadó, mint a Square Enix bevállalta a viszonylag névtelen Airtight Games játékát, a Murdered: Soul Suspectet.

Azok a játékosok, akik úgy ülnek le a Murdered elé, hogy egy sandbox-jellegű akciójátékot, netalán egy L.A. Noire-szerű nyomozós, összetett produktumot várnak, csalódni fognak. Ronan O'Connor története merőben eltér ezektől a stílusoktól, de ha mindenképpen kategorizálni szeretnénk a játékot, akkor talán a kalandjátékokhoz sorolhatnánk be. Viszont ha így teszünk, és ehhez igazítjuk elvárásainkat, akkor kellemes órákat tölthetünk el a monitorunk előtt.

A játék in medias res belecsap a lecsóba, és a rövid, Ronan tetoválásain keresztül elmesélt eredettörténet után arra eszmélünk, hogy hősünk jó háromemeletes zuhanás után közelebbi ismeretséget köt napjaink Salemének aszfaltjával. Miután ő is ráeszmél arra a szomorú tényre, hogy halott, és a Supernatural című (idehaza Odaát néven futó) sorozat nem csak mese, találkozik angyali szerelmével (bocsánat :)),  aki felvilágosítja, hogy hősünk addig bizony nem jut be a Mennyekbe, és nem lehet vele együtt, amíg befejezetlen földi ügyeinek a végére nem jár.

A történetről nem is mondanék többet, mivel a játék lényegétől fosztanám meg a kedves olvasót. A sztori kellőképpen fordulatos, tele jól adagolt rejtelmekkel és titkokkal, érdekes karakterekkel. A dramaturgia véleményem szerint remek, jó tempóban halad előre, játszatja magát (ami egyre ritkább manapság). Ha a fő szálat követjük, nem törődve a mellékküldetésekkel, nem fogunk unatkozni. Ha a mellékküldetéseket is megcsináljuk, nos, örömömre szolgál bejelenteni, hogy akkor sem fogunk unatkozni. Számos, a földi és túlvilági világ között ragadt lélek várja, hogy segítsünk gondjaikat megoldani, ami általában egy újabb, a fő szálhoz nem kapcsolódó történetet nyit meg számunkra. Szerencsére ezek kellőképpen érdekesek, nem bántam meg egyszer sem a rájuk áldozott időt.

Bár Salem még az esti órákhoz képest sem nevezhető élő-lélegző városnak, árasztja magából a hangulatot, és számos híres emlékművet ismerhetünk meg, a gyűjtögethető dolgokból pedig rengeteg információt tudhatunk meg a város történetéről. A szellemvilág hangulatos, élvezetes dolog átjárkálni a dolgokon, megszállni az embereket, meghallgatni a gondolataikat (kár, hogy utóbbival az átlag npc-k esetében nem sokra megyünk).

A fentiek azonban mit sem érnek, ha a játékmenet nem tartja a gép előtt a játékost, és hamar unalomba fullad. Sajnos a Murderednél, bár nem áll fent ez a helyzet, nagyon-nagyon közel állunk hozzá. A játékmenet viszonylag egyszerű. Adott egy bizonyos helyszín, ahová megérkezve nyomokat keresünk. Miután megtaláltuk mindet, vagy úgy gondoljuk, eleget találtunk, a játék feltesz egy kérdést, nekünk meg ki kell választanunk, mely nyomok vezetnek a kérdés megoldásához. Ez eddig mondhatni, egész korrekt, mivel a nyomok nincsenek kiemelve, tényleg kutatnunk kell az adott helyszínen, helyenként kopogó szellem módjára manipulálva környezetünket, vagy egy-egy élő embert megszállva megszerezni a szükséges információt. A probléma az, hogy a játék egyáltalán nem büntet minket, ha valamit rosszul következtetünk ki. Azon túl, hogy a három jelvény közül csak egyet szerzünk meg az adott kérdésnél, semmi sem történik. Ezzel elveszik a nyomás, és gyakorlatilag, ha nem akarunk, akkor nem is kell gondolkodni.

Néha egyéb feladatok is jutnak azért számunkra Salemben, ezek mindegyike azonban ugyanazzal a pár elemmel operál. Vagy eszközöket befolyásolva kell elterelni a rendőrök figyelmét, hogy így szöktessünk meg valakit az őrizetükből, vagy a két világ között lelkekre vadászó démonszerű lények elől kell bujkálnunk, és azokat hátulról elintézve továbbhaladnunk, esetleg egy macska felett átvéve az irányítást átkecmeregnünk kritikus részeken. A gond megint csak az, hogy nem tudunk hibázni.

A fekete macskákra (mi másra?) azért is lehet szükség, mert szellem formában bármennyire is szeretnénk, nem mehetünk be mindenhova. Alapszabály, hogy zárt házba csak akkor mehetünk be, ha valaki kinyitja az ajtót és beenged, vagy valakit megszállva potyautasként befuvaroztatjuk magunkat. Ugyanakkor, ha bent vagyunk, akkor sem teljes az öröm, ugyanis akadhatnak csapdák is, amelyek mélyén a már említett lélekvadászok csak arra várnak, hogy elkapjanak minket. Továbbá utunkat állhatják bizonyos tárgyak túlvilági lenyomatai is, melyeken kísértetként megint csak nem tudunk átmenni (utóbbiak hozzánk hasonló kékes árnyalatban ütnek el az élő világtól).

Tehát játék közben lényegében szabadon mozoghatunk, és nem tudunk hibázni és elrontani semmit sem. A gyűjtögetők számára pedig rengeteg apropó adott a város bejárására. Feljegyzések, külön történetvonalakat (csak flashback-szerűen elmesélve) megnyitó tárgyak és Ronan korábbi életét bemutató lenyomatok állják utunkat, bármerre is nézünk, nem beszélve kedvesének naplójáról, ami egy másik nézőpontból mutatja be detektívünk múltját. Külön jó pont a fejlesztőknek, hogy ezeket képesek voltak annyira érdekfeszítővé varázsolni, hogy még én is, aki a gyűjtögetés ellen mindig is keresztesháborút folytattam, árgus szemekkel figyeltem a lehetőségeket Ronan életének egy-egy korábbi emlékét kutatva. 

Itt azonban véget is ért a játék azon része, amire pozitív élményként tudok gondolni. Ugyanis a Murdered számos sebből vérzik. Először is elmondhatatlanul repetitív a játékmenet, csak úgy, mint a konkurens L.A. Noire esetében volt, bár ott feldobta az egészet a komoly nyomozó munka és a perfektül kidolgozott kikérdezősdi (ami sajnos itt nincs jelen). A játékban helyett kapott fejtörők – amennyiben nevezhetjük annak ezeket – nem elég nehezek, egyszer sem kellett különösebben megerőltetnem magam egy-egy szituáció kapcsán, arról nem is beszélve, hogy a nyomok választásánál nem mindig az a jó választás, ami a leglogikusabbnak is tűnik.

A grafika és a látvány bár korrektül illeszkedik a játékhoz és annak hangulatához, az új generációban már édeskevés, de még a régiben is láttunk sokkal szebbet. Tévedés ne essék, nem csúnya a játék, a karakterek egész korrektek, de mindent egybevetve nem hozza azt a színvonalat, amire ma már alapvető elvárásként gondolunk. Hangok terén azonban nem lehet okunk panaszra, a szinkronszínészek egész korrekt munkát végeztek, tényleg életre keltették a karaktereket, a zenék és egyéb aláfestő zörejek pedig mind-mind a hangulathoz adják hozzá a maguk pluszát.

Egyszer sem voltam még ilyen nehéz helyzetben játék értékelésekor. Kicsit olyan érzésem van, mintha a Murdered egy kihagyott ziccer lenne. Kicsit több tartalommal és odafigyeléssel remek játékot lehetett volna összehozni, ami méltó vetélytársa lehetett volna a Team Bondi játéknak. Ha kicsit jobban kiaknázzák a szellemlét lehetőségeit, ha több döntéshelyzettel, nehezebb feladványokkal és rossz döntések esetén látható következményekkel látnak el bennünket, akkor az utóbbi évek egyik legkiemelkedőbb detektívtörténetéről írhatnék most. Így azonban csak egy hangulatos és remek sztorival rendelkező, de a játékmenet területén számos hiányosságot felvonultató játékot kaptunk. Mindezek ellenére én bátran ajánlom a stílus rajongóinak, ugyanis ha túltesszük magunkat ezeken a hiányosságokon, kellemes kikapcsolódásban lehet részünk.

Értékelés: 7/10