Mire elég, ha egy nagyon jó, új ötlet köré építünk fel sok, már ezerszer látott elemet? A Watch Dogs tesztjéből kiderül!
Csaknem 10 évvel ezelőtt a Ubisoft büszkén mutatta be számunka az egyik legújabb IP-jét, mely számos játékos szívét dobogtatta meg. Rengetegen várták, és már akkor is sokan elkönyvelték a generáció addigi legjobb játékának. A fejlesztők büszkén prezentálták az egy inches szabályt, látványos bemutatókat tartottak a korabeli város felépítéséről. Emlékszem, volt olyan, hogy naponta többször is megnéztem egy-egy előzetest, a játékért megvettem életem első fizetéséből életem első konzolját. Ahogy közeledett a megjelenés, egyre több anyag mutatta be a látványos orgyilkosságokat, az izgalmas meneküléseket. Az egész játékból áradt a hangulat. Aztán megérkezett a nagy mű, és fejvesztve rohantam a boltba. Majd jött a pofára esés pár órával később, mivel az semmivel sem kínált többet – sőt még annyit sem –, mint amennyit a fejlesztők ígértek, a játékmenet repetitív volt, és lényegében ugyanazt a három-négy dolgot kellett ismételgetnünk, órákon és küldetéseken keresztül. Mégis, a játék képes volt arra, hogy ezekre a bizonyos órákra magával ragadjon, és egy percig se gondoljak arra, hogy lényegében ugyanazt csináltam egész délután. A hangulat megmentette az egész játékot, és azóta világszinten sikeres és fejlődőképes brand lett belőle.
Lényegében ugyanazt tette most a Ubisoft a Watch Dogs-zal, mint anno az Assassin’s Creed első felvonásával. A marketingesek olyan szinten professzionális munkát végeztek, hogy milliók várták epekedve a megjelenés dátumát, és egészen a játék kézbevételéig senkinek nem tűnt fel a szomorú igazság. De ne rohanjunk ennyire előre… A történet szerint Chicagóban járunk, a megfigyelőrendszerek fellegvárosában, ahol szinte minden sarkon áll egy kamera, és majdnem mindent egy központi számítógépes rendszer a ctOS vezérel. És ahogy az lenni szokott, amit számítógép vezérel, azt meg lehet hackelni, és ha meg lehet hackelni, akkor biztos lesz olyan ember, aki ezt meg is teszi. Ez az ember pedig nem más, mint Aiden Pierce, a játék főhőse, aki már a játék kezdetén, az első találkozáskor is éppen ,,dolgozik”, csakhogy a meló rosszul sül el, egy másik hacker is betör ugyanabba a rendszerbe. Aiden a társa hibájából adódóan lebukik, és egy bizonyos szervezet egy ismeretlen férfit küld utána ,,rendet tenni”. Azonban a megfélemlítés rosszul sül el, és Aiden hatéves unokahúga belehal a merényletbe.
A folytatást könnyedén kitalálhatjuk, hackerünk nem hagyja ennyiben a dolgot, és vendettát indít a vétkesek ellen. A történet tehát adott, és bár elég klisésen indul, tartogat számos érdekes fordulatot. Nem kell Trónok harca szintű Vörös nászra gondolni, de a Ubisoft hozza a tőle megszokott színvonalat. A karakterek között találunk számos érdekes egyéniséget, de kicsit az volt az érzésem, mintha előre legyártott személyiségekből válogattak volna a fejlesztők, és csupán egyetlen fő vonalra húztak volna rá mindent. Aident a bosszú élteti és az ártatlanok védelme, a társa, a vicces kedvű, mindent félvállról vevő, de profi maffiózó, aztán ott az értetlen lánytestvér, a megrázott lelkületű kisgyermek stb. Mégis annyira jó munkát végeztek a forgatókönyvírók és szinkronszínészek, hogy a karaktereink megtelnek élettel, a szájukba adott mondatok hihetőek, és nem zökkentenek ki minket a történetből.
A játékmenet tekintetében többé-kevésbé a bevett formulával találkozhatunk. Adott egy nagy, nyitott játéktér, amit már a kezdetektől keresztül-kasul bejárhatunk. Ehhez számos jármű áll rendelkezésünkre. Amikor először autóba ültem, emlékszem, egyből a rendőrség előli menekülés volt a cél. Ezt számos körülmény nehezítette, ezek közül a legrosszabb pedig az autók fizikája volt. Borzalmas. A fejlesztők büszkén mesélték az egyik gameplay bemutató alatt, hogy rengeteg, egymástól eltérő kezelhetőséggel rendelkező verdát importáltak a játékba. A gond csak az, hogy az összes jármű vezetésével kínt fogunk szenvedni. Nyilván hozzá lehet szokni, és annyira nem is vészes, mint azt fent eltúlozva leírtam, de senki ne számítson olyan látványos manőverekre és lehetőségekre, amiket az egyébiránt ezen a téren fejlődést mutató Grand Theft Auto-sorozat képvisel. Ez főleg azért nagy probléma, mert viszonylag sokat fogunk autózással tölteni, és sokszor fogunk szitkozódni azon, hogy az autók nehezen fordulnak, érdekesen csúsznak, máshogy esnek stb. Személyes kedvencem az volt, amikor az egyik rendőr nekilökött a kerítésnek, majd a mögötte haladó másik „sün” belém rohant. Erre az én drága Porsche-utánzatom gondolt egyet, három méter magasra repült, dobott egy triplaszaltót, és a kerítés túloldalán landolt.
És ha már a fizikánál tartunk, muszáj megemlítenem a várost is. Mint ahogy a konkurens játékban, úgy itt is számos tereptárgy rombolható, törhető, zúzható, bár én azért megnézném azt a sportautót, ami sebességcsökkenés nélkül áthajt három villanyoszlopon, kettő fa- és három fémkerítésen, kidöntve két utcatáblát. Számomra tehát a játék egyik legnagyobb és legzavaróbb hibája a botrányos fizika. A tereptárgyaknak, de még az autóknak sincs semmi súlya, papírmaséként hullnak alá, hogy aztán megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, látszólag a semmi (vagy Aiden rejtett Jediképességeinek) hatására darabokra essenek. Érthetetlen, hogy miért nem fektettek nagyobb hangsúly a játéknak erre az elemére, mikor a karakterek, főleg Aiden mozgása mindent figyelembe véve egész korrektre sikerült.
Mindez ugyanakkor megbocsátható lenne, ha a játékmenet pótolná és elfeledtetné ezeket a hiányosságokat. A Ubisoft háza tájékán egész nagy az átjárhatóság a különböző fejlesztők között, és már eddig is számos különböző játékban láthattunk azonos játékmechanikai elemeket. Ez nem is gond, ami jól működik, azon miért is változtatnánk, de azért egy idő után kezd unalmas lenni, hogy mindenhol ugyanazzal találkozunk. A Watch Dogsban szinte van minden, mindenből. Először is, ahhoz hogy egy-egy kerület fontosabb pontjait feloldjuk a térképen, meg kell hackelni az adott kerület ctOS-központját, amit vagy több fegyveres őr vigyáz, vagy pedig pár emelet magasra kell mászni érte valamilyen platformfeladvány keretében. Ismerős? Ismerős, hát! Vannak gyűjthető tárgyak, nem is kevés. Na puff! Nevezetes, a valóságban is megtalálható helyek, aminek felfedezésekor rövid történelmi ismertetőt kapunk. Ezt is láttuk már. A kedves olvasó most megkérdezhetné (amennyiben valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nem hallott volna még semmit a játékról), hogy mégis mi különbözteti meg a Watch Dogsot a többi játéktól, miért nem kezdtem azzal, hogy egy egyszerű GTA-klónról írok cikket. Lényegében a választ a sokat emlegetett hackelés adja meg ere a kérdésre.
Okostelefonunkkal szinte bármit, közlekedési lámpákat, hidakat, gázvezetékeket, kamerákat, számítógépeket, más telefonokat, szóval tényleg szinte mindent, ami számítógépes rendszerrel üzemel meghackelhetünk. Ez rengeteg esetben hasznos dolognak bizonyul, nem egy szorult helyzetből menekülhetünk meg telefonunk segítségével. Számos menő alkalmazás található rajta, ezek közül az egyik legfontosabb a profilozás, melynek segítségével szinte az összes járókelőről információt szerezhetünk, akik kellőképpen változatosak (én eddig nem találkoztam két ugyanolyan alakkal), sőt esetenként új mellékküldetést oldhatunk fel az NPC-k készülékeinek meghackelésével. Az egész dolgot annyira eltalálták a készítők, hogy egy idő után azon vettem észre magam, hogy egy-egy járókelőtől sajnáltam már pénzt elvenni, sőt a biztonsági őrök közül is nem egynél inkább a rizikósabb, de nem halálos közelharci kiiktatást választottam a hangtompítós pisztoly helyett, csupán azért, mert tudtam, hogy leszerelt katona, akinek két gyermeke van. Ugyanakkor ez a rendszer itt ki is merül, és azon túl, hogy a számos küldetés, illetve a multiplayer szekciók alatt kiszúrjuk a számunkra fontos dolgokat és tárgyakat a terepen, semmi másra nem használható. Nagyon sajnáltam, hogy a fejlesztők nem hoztak ki többet ebből az ötletből, érdekes lett volna, ha néhány karakter életét vagy cselekvéseit a róluk szerzett információk segítségével befolyásolhatjuk. Talán majd legközelebb.
A telefon a harcokban és a menekülés közben is jó barátunk lesz, mondhatni sokkal többet ér, mint egy egész arzenál a csomagtartóban. Számos elektromos kisülésre, berendezések felrobbantására és áramszünet okozására használhatjuk fel tudásunkat, sőt egy idő után a helikoptereket is lekapcsolhatjuk a segítségével. Üldözés, vagy akár célzott személy kiiktatása során könnyedén okozhatunk vele balesetet egy kereszteződés összes lámpájának kiiktatásával, de nekem személyes kedvencem a gázvezetékek felrobbantása volt, ami azon túl, hogy nagyon látványos, rettentő pusztítást tud okozni, ha jól időzítünk.
Ezenfelül folyamatosan kapunk értesítéseket a közelünkben található lehetséges bűnesetekről és megbízásokról, melyek többsége az autózás, hackerkedés, lövöldözés hármasára épít. Ezeket nem kötelező elvállalni, és adott esetben nem is mindig örök időre szólnak, de mindenesetre tovább bővítik az amúgy is tetemes játékidővel rendelkező program világát.
Sajnos azonban akármennyire is jópofa dolognak hangzik a hackelés, egy idő után átmegy egyszerű gombnyomogatásba. Látszik, hogy a fejlesztők erre az elemre fektették a hangsúlyt, de mivel szinte mindent egy gombnyomással elérhetünk, egy idő után elveszik a varázsa. Kicsit olyan érzésem van, mintha a fejlesztőknek lett volna egy nagyon jó ötletük, amit nem tudtak eléggé kihasználni és kiegyensúlyozni. Nagyon erős fegyver a kezünkben a telefon, és nem viccelek, ha azt mondom, hogy amikor egy sikátorban körülbelül tíz fegyveres szorított sarokba, egyetlen lövés nélkül képes voltam az összes kommandóst csupán a telefon segítségével elintézni.
Ha valami miatt a telefon mégsem lenne elég, akkor még mindig ott van az események halk és kevésbé halk kezelésének lehetősége. A Splinter Cell: Black List-féle lopakodós rendszer tökéletesen működik a játékban, sőt a telefonnal kiegészítve Aiden még Fisher bácsit is kenterbe veri. Ha harcra kerül a sor, akkor sincsen különösebb baj, remekül működik minden, de 2014-ben egy normális fedezékrendszer már el is várható. Számos kiegészítő kütyüt gyárthatunk, amik a játék során a segítségünkre lehetnek. Van itt minden, a repeszgránáttól kezdve a különböző csalikon keresztül a teljes áramkimaradást okozó applikációkig.
A játékban helyet kapott még egy képességfa is, ami véleményem szerint nem lett kellőképpen hangsúlyos, pár óra játék után a legfontosabb képességeket simán feloldottam, ugyanis a különböző küldetések és cselekedetek ontják magukból a tapasztalati pontokat, így a fejlődés üteme meglehetősen gyorsra sikeredett. Szinte már elhanyagolható is az egész rendszer, de hát kell egy ilyen is.
Mégis mi menti meg akkor az egész játékot attól, hogy egy középkategóriás, kihagyott ziccer legyen? Ugyanaz, ami az Assassin’s Creedet. A hangulat. Hackerkedni nagyon jó móka, számos érdekes és látványosan felépített küldetés van. Chicago talán nem annyira élő-lélegző város, mint Los Santos (például rendőrt csak akkor láttam, amikor üldöztek), de egy komplett egészet alkot, és élethű reprezentációja az eredetinek. Ráadásul a telefonunkon található néhány szórakoztató alkalmazás is, amik segítségével lényegében egy új játékot kapunk a játékban. Egy Carmageddon-szerű játékban kell lángolófejű ellenfeleket elgázolni különböző kihívásokat teljesítve, esetleg portálokon a világunkba érkező idegeneket kiiktatni, vagy óriáspókkal végigmasírozni a városon. És ha végképp unatkozunk, de nem vágyunk ennyire elvont foglalatosságra, akkor akár pókerezhetünk is egyet a városban (nem beszélve arról, hogy ha véletlen kamera figyeli az asztalt, akkor, nos… lehetünk tisztességesek is… vagy nyerhetünk…).
Ami szintén nagyon jól működik, az az online móka. Mások játékába betörni és őket meghackelni rettentő izgalmas és jó szórakozás, csakúgy, mint a támadásokat kivédeni. Ez nem szól másról, minthogy az egyik játékos megkeresi a kiszemelt áldozatot, és elkezd feltölteni egy vírust az adott másik játékos készülékére, míg az a profilozó funkcióval próbál minket megtalálni. Ahogy haladunk a feltöltéssel, úgy szűkül a terület, amin belül kell maradnunk a feltörés során, így nehezítve a hacker és könnyítve az áldozat dolgát. A sikeres hackerkedés során hírhedtségpontokat kapunk, azonban ha elkapnak, és meg is állítanak minket, rengeteget vesztünk. Ugyanakkor, ha sikerül elmenekülnünk, akkor mind a két fél nyer, igaz, az áldozat többet. Ezenkívül van még számos más, online játékmód, az egyikben például csak észrevétlenül követni kell a kiszemelt delikvenst, de versenyezhetünk másokkal, vagy menekülhetünk egy, a rendőrséget és eszközeit mobilon keresztül irányító ellenfél elől is.
Összegezve tehát a Watch Dogs nem az a next-gen játék és élmény, amire mindenki várt. Nem rendelkezik világmegváltó ötletekkel, de a hangulat, a kellemes, de nem kiemelkedő történet és a hackerkedés képes elvinni a játékot a hátán. Külön pozitív élmény volt számomra a populáris számokból álló zenei lista, amit telefonunkon keresztül már nem csak az autóban, hanem séta közben is hallgathatunk. Akit kicsit is megfogott a játék bármely előzetese, vagy csak szereti a jó akciójátékokat, az mindenképpen tegyen vele egy próbát.
Értékelés: 8/10
A Rosszfiúk főszereplői ugyan jó útra tértek (de tényleg!), de olybá tűnik, hogy meggyűlik a…
Mit kapunk, ha különböző zsánereket egybeolvasztunk? Egy nagyon aranyos stratégiai játékot, amelyben király és királyné…
2025 májusában érkezik a hazai mozikba a második, immáron végső leszámolásos Mission Impossible-film, amelyben valószínűleg…
A videojátékok mint művészeti alkotásokként is jelen vannak a világunkban, és ennek ékes példája a…
Egy alkimista szimulátor szerepjátékos elemekkel, ez az Alchemist: The Potion Monger!