Végjáték – Filmkritika
11 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).
Orson Scott Card egyszer úgy nyilatkozott saját, Végjáték című regényéről, hogy azt gyakorlatilag lehetetlen megfilmesíteni. A most mozikba került adaptáció láttán elmondhatjuk, nem tévedett nagyot.
Az emberiség csak egy zseniális elmének köszönheti, hogy a Hangyok második inváziója során nem irtották ki őket. A háború végét jelentő siker után azonban nincs idő az ünneplésre, az idegen rovarszerű faj ugyanis újabb támadást indít a Föld ellen, s az ellenünk indított flotta (a hatalmas távolság miatt) nagyjából ötven év múlva ér el hozzánk. Ahhoz, hogy túlélhessük ezt az újabb offenzívát, újabb briliáns elmékre lesz szükségünk, de az idő szűke miatt a reményt és a jövőt ezúttal már a gyerekek jelentik. Végül Graff ezredes (Harrison Ford) egy hosszas, kőkemény előszűrést követően végre rátalál a lehetséges jövőbeli tábornokra, mégpedig Andrew "Ender" Wiggin (Asa Butterfield) személyében.
A Végjáték legnagyobb problémája, hogy teljesen lecsupaszítva meséli el minden idők egyik legjobb sci-fijét, lényeges karakterek és az Ender jellemfejlődését meghatározó elemek többnyire csak fel vannak skiccelve, nincs mögöttes magyarázat, így akik nem olvasták a regényt (mint például én), azok számára egy meglehetősen felszínes történet képe elevenedik meg a két órás játékidő végére. Akik viszont ismerik Orscon Scott Card írását, azok cserébe kapnak egy nagyon gyenge adaptációt, aminek pont a lényegi magja, az erkölcsi és társadalmi vonulata hiányzik. A film nagyon óvatosan közeledik a különböző, főleg Ender cselekedeteiből eredő dilemmákhoz, s ha véletlenül valamelyik felszínre is kerül, pillanatok alatt lesöpri azt.
És sem a látvány, sem a színészek nem segítenek megmenteni ezt a filmet. A Graff ezredets alakító Harrison Fordról egész egyszerűen képtelenség elhinni, hogy egy számító, a gyerekeket csak tárgyként kezelő, keménykezű diktátor, pedig neki pont az lenne a feladata, hogy válogatott módszerekkel, különböző manipulációkkal teljesen megfossza tanoncait az érzelmeiktől. A mellékszereplőkkel is csúnyán elbánik a film, egyedül Petra és Ender nővére, Valentine jut több játékidőhöz, de ezalatt semmit se tudunk meg róluk vagy Enderhez fűződő viszonyuk jelentőségéről. Ezt egyértelműen az alig kétórás játékidő rovására írhatjuk fel, a filmet rendező Gavin Hood ugyanis ebben a 120 percben is igyekezett hű maradni forrásához, és így tényleg csak a legfontosabb jelenetekre hagyatkozott.
Így viszonyt kaptunk egy nagyon lélektelen, rengeteg kérdést megválaszolatlanul hagyó filmet, ami zsáneréhez képest meglehetősen unalmas látvánnyal próbálja meg kompenzálni hiányosságait. De legalább a regény elolvasásához kedvet csinált.
Értékelés: 5/10
