Beyond: Two Souls – Játékteszt

A Quantic Dream legújabb interaktív drámájából kiderül, hogy milyen bonyodalmak várnak, ha egy szellem és egy ember élete elválaszthatatlanul összeforr.

Gyerekkorunkban sokszor fantáziálgattunk láthatatlan, képzeletbeli barátokról, akik mellettünk vannak minden bajban, őrzik álmainkat, és segítenek mindig, ha a szükség éppen úgy kívánja. Akik többnyire a háttérben meglapulva, csendben kísérik figyelemmel mindennapi életünket, és csak akkor avatkoznak bele tettleg, ha mi kérjük azt tőlük. Ami számunkra csupán infantilis képzelgés volt, az a Beyond: Two Souls főszereplőjének bizony születésétől fogva a kegyetlen valóság. Jodie Holmes egy különleges tulajdonságokkal felvértezett kislány, aki természetfeletti képességeinek köszönhetően manipulálni tudja a környezetében lévő tárgyak és emberek összességét, Aiden, a spirituális szálakkal hozzáláncolt szellemlény aktív irányításával.

A telepátia frontján mutatott páratlan ereje a paranormális jelenségekkel foglalkozó kutatók figyelmét is mélységesen megragadta, akik különféle kísérletekkel teszik próbára a kislány fantasztikus „szellemi” adottságait. Jodie a külvilágtól szinte hermetikusan elszigetelve éli cseppet sem vidám életét, de a magány klasszikus fogalma számára teljesen másféle értelmet nyerhet. Bájos vonásokkal megáldott főszereplőnk ugyanis életének első percétől fogva olyan társaságot „élvez”, amilyet a körülötte élő normális emberek még csak elhinni sem volnának képesek soha. Azt, hogy milyen drámai kalamajkákba keveredhet ilyen fenomenális kvalitások birtokában egy ártatlan kislány, a francia illetőségű Quantic Dream legújabb mesterműve meséli el nekünk.

A David Cage alapította stúdió immáron a negyedik produkcióval kísérli meg színesebbé tenni a konzolozás palettáját. Reformokról immáron viszont szó sem eshet, hiszen a Beyond technikailag teljes valójában a csapat előző munkájának kitaposott ösvényein halad, felhasználva az abban megismert játékmechanikai elemek sokaságát. Aki előremutató újításokat vár ettől a történettől, az bizony hamar ki fog ábrándulni. A franciák ezúttal is abból a szellemi tőkéből táplálkozva építették fel aktuális sikervárományosukat, amelyből korábban konzoltörténelmi pillanatokat segítettek világra. Akkor kerül először komolyabb bajba valaki, ha a Beyond műfaji besorolását szeretné pontosan megnevezett határok közé szorítani. A hivatalos forma „interaktív, drámai akció-kaland” feliratú skatulyába kísérli meg zárni a produkciót, de ez a tétel hiányos, nem beszélve arról, hogy némileg helytelen irányba is mutat. 

A Beyondban akcióból kevés van, viszont izgalomfokozás gyanánt spirituális illetve horrorisztikus elemekhez folyamodik. A recept működik, de csak egy bizonyos, továbbra is szűknek kikiáltott réteg fogja jóízűen fogyasztani az abból kotyvasztott szellemi táplálékot. Az irányítás az, ami a Heavy Rainhez képest lényegében semmit sem változott. A QTE-megoldások képezik az alapot, így túlzottan nagy cselekvési szabadságot a Beyond sem biztosít a játékosnak, a „nyomkodásra” kiéhezett gamer jóformán többet tétlen a tévé előtt, mint aktív, ami tovább csökkenti a szimpatizánsok egyébként sem nagy sugarú körét. A Beyondhoz érzelmi érzékenység szükséges, aminek nagy mértékű befogadóképességgel kell társulnia ahhoz, hogy a történet kicsalja a könnycseppeket a káprázat hatása alatt párássá vált szemünkből. Egy jó tanács: mielőtt leülsz a Beyond elé, vonatkoztass el mindentől, amit eddig videojátékokban láttál vagy éreztél, és elvárások nélkül válj eggyé Jodie valamint Aiden szívbemarkoló történetével.

Adott tehát egy kislány, aki barátkozni próbál a korabeliekkel, de az ártatlan játszadozás drámai irányokat vesz, így nevelői úgy érzik, hogy jobb helye lenne Jodie-nak egy kutatók által felügyelt létesítményben, állandó megfigyelés alatt. A felelősséget ezzel a család élesebb bonyodalmak nélkül le is passzolta az orvosoknak, ám a bajok forrása így törhet csak elementáris erővel felszínre. Jodie nem titkolja senki elől, hogy van egy entitás, aki világrajövetelének első perceitől elszakíthatatlan kötelékben él vele, ami sokszor éppoly átok, mint áldás a mindennapjaiban. Annyi bizonyos, hogy Aiden, a mások számára észlelhetetlen szellemlény társaságában Jodie nem a korának megfelelő lelki és érzelmi behatásokat kapja a környezetétől, így jellemi fejlődése is meredeken eltér kortársaiétól. Különc, megkeseredett, ugyanakkor halálian bátor és imádni való kislány benyomását kelti. Ugyanakkor nagyon nehéz lelkileg ép felnőtté cseperedni, ha az ember kiskorától kezdve látja, érzi és olykor hallja is a halottak jelenlétét maga körül. Aiden és Jodie összefonódott sorsa, illetve a kislány csaknem korlátlan hatalma az entitás felett globális méretű konfliktusok közepébe sodorja a párost. 

A Beyond történetvezetés közben csapong az idősíkon, ahol fejezetekre bontva varrja el a sztori szálait. Hol a fiatal, hol a tini, hol pedig a húszas éveiben járó Jodie irányítása van a kezünk alatt, mégis abszolút követhető és maximálisan áttekinthető a cselekmény vonulata. Minden életkornak megvannak a sajátos momentumai, ezzel együtt pedig a lány habitusa is rendszerint erősen változó. A Quantic Dream csapata egy játékon belül érte el azt, amit másoknak eleddig csak a filmvásznon sikerült. Olyan szinuszt kapott az érzelmi skála, hogy nem győzünk majd folyton átszellemülgetni. A kislányos részek mérhetetlen bájt és gyermeki ártatlanságot sugároznak, a tinis fejezetek ellenben vadóc személyiséget tükröznek, míg az érettebb korban lévő Jodie a férfiszemek gyönyöre, a CIA egyik legjobb „katonája”, majd egy egész világ hősi megmentője lehet.

Mint azt a Heavy Rainben is tapasztalhattuk, a főszereplő által képviselt játékos számtalanszor kerül önálló döntéshelyzetekbe, és e választási lehetőségek más-más következményekkel járhatnak. Sokszor egyetlen gomb megnyomása is drámai módon változtathatja meg a cselekmény további menetét. Ahhoz, hogy összefüggéseiben láthassuk át, többször kell végigjátszani a játékot, hiszen többféle végkifejletet is kibontakoztathatunk. Az említett választási lehetőségek olykor nagyon erős erkölcsi jellegű kérdéseket feszegetnek, így azok terhelő súllyal nehezednek lelkivilágunkra. A Beyond az érzelmekre épít, ezért igazán azok fogják a szívükbe zárni, akik érzékenyebb, együtt érzőbb jelleműek a való életben is. 

Jodie, Aidenen keresztül képes befolyásolni a környezetében tartózkodó élő és holt személyeket, illetve tárgyakat, melyeket mozgathat, megrémíthet, megtámadhat, vagy bőrébe bújva manipulálhat az analóg karok együttes használatával. Főhősnőnk védőburokként is maga köré idézheti Aident, illetve gyógyítási és emlékfelidézési képességeit hasznosíthatja a történet folyama során. Mindez talán összetettnek és bonyolultnak tűnik, pedig (sajnos) nem az. A Beyond csak annyira komplex, mint egy fakocka. Minden lehetőséget kontextusfüggő formában ajánl fel a gép, tehát gondolkodni a megoldásokon így abszolúte szükségtelen, csak nyomni kell a gombokat a megfelelő pillanatokban, és máris megy minden a maga útján tovább. A Beyondban egy rendkívül erős ambivalencia ölt szilárd testet, ugyanis míg egyik oldalon saját, jövőt befolyásoló döntéseket hozhatunk meg bizonyos pontokon, addig a másik oldalon lehangolóan kötött és lineáris a játékmenet, ami határozottan passzív stílust igényel a játékosoktól. Nem ritkán hosszú percekig csak tétlenül szemléljük a történet alakulását a meghozott döntéseink tükrében anélkül, hogy akár egyetlen gombot is nyomnunk kellene a markunkban szorongatott kontrolleren. 

Egyébként akciódúsabb cselekmények alatt is meglepően visszafogott lett a Beyond, amiért sokan fognak csalódással fizetni a produkcióba ölt bizalomért. A legjobb megközelítés az lesz talán, ha egy interaktív mozinak állítjuk be a művet, mert annak viszont valami elképesztően pazar az alkotás. Elismerem, hogy ezúttal a történet sem komplex, sem pedig csavarokkal teli nem lett, ellenben letehetetlen. A kíváncsiság mindennél jobban hajtja előre az embert, de folyton csak érzelmi gödrökbe huppan a játékos. Olyannyira kiszámítható a cselekmény alakulása, hogy gyakorlatilag egyetlen meglepő momentumba sem szaladunk, ám a könnyeinkre és empátiánkra valahogy mindig sikerrel pályázik a Beyond. Nagy kár, hogy röpke három este alatt bármiféle nehézség nélkül sikerült a végére érnem, és megpillantanom az egyik lehetséges befejezést a három közül. Ilyenkor mérlegelünk, és összegezzük az élményeket, de bárhogy is próbáltam belemagyarázni, hogy tartalmas volt ez a cirka tizenkét órás elmélyülésem, sajnos nem volt az. Legfeljebb az érzelmi skálámon volt képes tágítani, de rövidsége és passzív játékmenete miatt most valahogy óriási hiányérzet kerített a hatalmába. Ha David Cage és hihetetlenül rátermett csapatának célja az volt, hogy a lehető legközelebb hozza egymáshoz a mozik és a játékok világát, akkor hibátlan sikert arattak karöltve. 

A grafika minősége egyértelműen a PlayStation 3 legerősebbjei között foglal helyet, ahogy az animációk részletessége is káprázatos hatást kelt a szemlélődőkben. Az élmény élén a nehézkes irányítás (mozgás) ejthet további csorbát, amit szintén a Heavy Raintől örökölhetett a Beyond. Utóbbitól eltekintve azonban megtörténik a képernyőkön a vizuális varázs, és néha-néha már az az érzés ébredhet fel bennünk, hogy egy PlayStation 4 elé keveredtünk. Generációs különbség persze azért nincs a látványvilágot illetően, de amit a franciák kihajtottak most a gépből, az minden bizonnyal a vizuális plafon ezen a Sony-masinán. Érződik rajta, hogy nem egy összehányt multiplatform „pénzverde”, hanem egy szívvel-lélekkel megalkotott emocionális remekmű, elmosva az utolsó előtti határokat filmek és videojátékok között. 

Külön elismerésre méltó az ötlet, hogy a két központi figurát, Jodie-t valamint az egyik őt kezelő orvost (Nathan Dawkins) olyan kiváló filmszínészekről formáltak meg, mint Ellen Page és Willem Dafoe. A Capcom egyébként már sikerre vitte ezt a koncepciót az Onimusha 3-nál a Takeshi Kaneshiro/Jean Reno párossal, tehát ez az ötlet sem egyedi játékfronton, viszont nagyon hatásos eszköz a realizmus növeléséért folytatott örökös hajszában. Ha már a neveknél tartunk, akkor illendő megemlékeznünk a Heavy Rain és a Beyond: Two Souls idén elhunyt komponistájáról, Normand Corbeilről is, aki sajnos már csak odafentről hallhatja pokolian drámai, ugyanakkor mennyei tehetséggel megálmodott szólamait. Negatív kritikák és magasba emelő dicshimnuszok furcsa keverékében fürösztöttük meg a Beyondot, ami ha nem is ér fel a Heavy Rain által magasra tett lécig, de az bátran állítható, hogy a műfajának második legjobbját üdvözölhetjük képében. Akik pedig sajnálkoznak a PlaySatation Move mellőzése miatt, azoknak ajánljuk szíves figyelmébe az okostelefonokra készített Beyond Touch alkalmazást, amellyel az androidos tabletünk/mobilunk veheti át a Dual Shock 3 szerepét. Az érintőképernyős vezérlés egészen jól teljesített, és hálás módon a nehézségi szint is kellemesen megnövelhető általa. Egy szó mint száz: sírtunk, féltünk, megijedtünk, unatkoztunk, csodálkoztunk, majd szép lassan továbbálltunk…

Értékelés: 8/10