Hotline Miami – Játékteszt

A legendás első két Grand Theft Auto epizód szellemiségében alkotó Hotline Miami a manapság tomboló retró-őrület egyik újabb jeles képviselője szeretne lenni.

Kétség sem férhet hozzá, hogy manapság ismét előtérbe kerültek azok a videojátékok, amelyek sem mechanikájukat, sem küllemüket tekintve nem kívánnak igazodni a mai trendekhez. A 2012-es esztendőből tucatnyi olyan címet lehetne mondani, amelyek a régi játékosok gyengéd érzelmeit, illetve kellemes emlékeit kívánták meglovagolni, elég csak például a kalandjátékok műfaját erősítő – egyébként nagyszerűen sikerült – Primordiára, vagy cikkünk alanyára, a Hotline Miamira gondolni. Habár nem igazán tudjuk, hogy konkrétan milyen indíttatás vezérelte a Dennaton Games fejlesztőcsapatát a játék elkészítésére – saját emlékek vagy a régi rajongóknak való kedveskedés –, de a Hotline Miami egy minden ízében olyan alkotás lett, mint amilyent a kilencvenes évek óta garantáltan nem láthattunk a színtéren. Nem elég ugyanis, hogy a készítők egyáltalán nem szerettek volna térben gondolkodni, így egy teljes egészében kétdimenziós, felsőnézetes akciójáték lett a végeredmény, hanem mindemellett még a grafika tekintetében is a régi, pixeles, leginkább talán a nyolcvanas évek végére és a kilencvenes évek elejére jellemző küllemet helyezték előtérbe. Ez ugyan a legtöbb rajongót – főleg a fiatalabbakat – csakhamar elriaszthatja, de az olyan veteránokat, mint például a Játékok.hu szerkesztősége, garantáltan azonnal a képernyő elé szegezi.

Ne rohanjunk azonban ennyire előre, a játékmenet és a küllem ismertetésébe ugyanis csak néhány sorral lejjebb fognánk bele, előbb érdemes egy kicsit még elidőzni a történetnél, a koncepciónál, valamint a Hotline Miami által lefestett atmoszféránál. Az alkotás ugyanis egy mára már letűnt, megkopott, de mégis vidámnak tűnő időszakot, a nyolcvanas évek tematikáját, hangulatát és stílusát helyezi előtérbe, de mindehhez egy olyan különleges érzésvilág is társul, amit legjobban talán Nicolas Winding Refn tavaly megjelent Drive című filmje festett le előttünk. A kiváló körítés mellé jogosan várnának a rajongók egy olyan történetet, ami méltóképpen ki is használja ezt a jellegzetes hangulatot, ám sajnos ez az első pontja a Hotline Miaminak, amiben elvérzik. Tény, és elismerendő, hogy annak idején az efféle videojátékok többsége alaposan mellőzte a cselekményt – részben ezért voltak ellátva sokkal emlékezetesebb mechanizmussal –, és amennyiben ilyen szempontból tekintünk a végeredményre, nem is panaszkodhatunk túlzottan, de így a 2010-es években talán már egy direkt-retró alkotástól is megkövetelhető lenne legalább egy alapos sztori. Amit ugyanis itt kapunk, az minden, csak nem alapos. Főhősünk egy névtelen bérgyilkos, aki három maszkos karakter megbízásából jár egyik helyről a másikra, hogy ott ellássa a célszemélyek, de többnyire inkább az őket védő biztonsági emberek baját. Az okokat jobb, ha nem firtatjuk, nem is nagyon fogunk válaszokat kapni rájuk, így be kell érnünk azzal, hogy a mi feladatunk a vérengzés lesz, többnyire sajnos céltalanul.

Ez a felületesség – habár én inkább talán az elődök tiszteletének nevezném –, természetesen a játékmenetre is jellemző lesz, hiszen bár van benne logika, a mögé felépített rendszerrel sincs különösebb baj, de akadnak olyan gyermekbetegségek, amelyek a régi címekre ilyen mértékben nem voltak jellemzőek. Lássuk azonban előbb konkrétabban a mechanizmust, ami ugyebár a fentebb is megnevezett felsőnézetes, ezáltal kétdimenziós akciójátékok kategóriájába sorolható, méghozzá olyan alkotások által inspirálva, mint az első GTA-játékok, vagy a korai The Legend of Zelda epizódok.  Ez azt jelenti, hogy semmiféle térbeli érzésünk nem lesz, a három dimenzió legkisebb jele nélkül látjuk majd a helyszíneket, valamint a karaktereket is, ami ugyan – példának okáért egy Far Cry 3 után – megmosolyogtató, de kétség kívül nosztalgikus is. Maguk a küldetések, illetve a különféle pályák egyébiránt rendkívül egy kaptafára épültek. Egy-egy megbízás – ügyességünktől függően – akár 5 perc alatt is elvégezhető, és mindegyik egy bizonyos sablonra épül fel. Eszerint karakterünk reggel felébred, meghallgatja a hangpostáját, azon rendre ott fogadja a megbízása, majd kocsiba ül és elmegy a helyszínre, ahol egyetlen dolga van csupán, mindenkit lemészárolni aki él és mozog. A küldetések után színesítésként mindig elmehetünk majd például pizzát venni vagy kikölcsönözni egy filmet a tékából, de ezeknek gyakorlati hasznuk nem lesz, ha csak az nem, hogy reggelente sokkal nagyobb rendetlenség fogad majd minket a lakásban.

Egy kicsit alaposabban belemerülve a játékmenetbe, az a sablonfeladat, miszerint meg kell ölnünk mindenkit a pályákon, sajnos korántsem lesz túlontúl egyszerű. Ugyan többféle fegyver – sőt még maszkok is – a rendelkezésünkre állnak majd, mint ahogyan taktikázásra is lehetőségünk lesz, de amennyiben például a Dark Souls-t nehéznek ítéltük, akkor a Hotline Miami egyértelműen maga lesz a megtestesült Pokol. Elfelejthetjük például az életerőcsíkot, az automatikus mentést, a regenerációt, de azt is, hogy az első ütés mindig a miénk lesz. A készítők ugyanis olyannyira erőszakos mesterséges intelligenciát programoztak az ellenfeleknek, hogy azok abban a pillanatban ránk támadnak majd, amint meglátnak, ez pedig általában mindig egyet jelent az elhalálozással, hiszen egyetlen ütés vagy lövés, és azonnal saját vértócsánkban fogunk fetrengeni – méghozzá szó szerint. Ebben az esetben természetesen mindig elölről kell majd kezdenünk az adott pályát, és lehet, hogy bár többször nem követjük el ugyanazt a hibát, de a rossz grafika miatt előfordulhat a későbbiekben, hogy egyszerűen nem vesszük észre az egyik ellenfelet, netán olyan helyről lőnek le minket, hogy az bőven kilóg a képernyőből is. Olyan hibák, de többségében azért inkább sajátosságok ezek, amelyeknek köszönhetően a játék által lefestett hangulat teljes egészében a régmúltat idézi. Természetesen rengeteg alternatívánk és lehetőségünk lesz majd kiaknázni a pályákon felmerülő taktikai lehetőségeket, így lehetünk például teljes egészében csendes gyilkosoknak állni – kést, vascsövet és egyéb kellemetlen testápoló eszközöket használva –, amivel nagy sikerünk lehet, de csak akkor, ha kellő türelem is társul mellé. Nekem sokkal szimpatikusabb volt, amikor fegyverrel rontottam rá az ellenfelekre, habár ezzel kapcsolatban tudni kell, hogy egyetlen lövés elég lesz ahhoz, hogy a pályán megtalálható ellenfelek nagy része azonnal ránk rontson, de kezdő lépésként nem rossz ötlet ezzel a taktikával kezdeni, hiszen nem lesz vesztenivalónk, amennyiben pedig szerencsével járunk, rögtön megszabadulhatunk tucatnyi ellenségtől. A szerencse egyébiránt nagyon hangsúlyos a Hotline Miami esetében, hiszen a legtöbbször valóban csak ezen múlik minden, a felsőnézet miatt ugyanis a célzás, valamint a célkereszt helyzetének meghatározása rendkívül nehéz, mi több, embert próbáló feladat minden esetben. Hangsúlyozandó, hogy az alkotás minden egyes pályájához óriási türelem szükségeltetik, hiszen garantáltan lesz olyan szakasz – méghozzá többször is –, amit csak sokadik próbálkozásra fogunk tudni megcsinálni, a mentési pontok hiánya miatt ráadásul minden esetben az adott szint elejéről.

A játék esetében egyébiránt mindenképpen fontos néhány gondolatot szánni a küllemre is, ami – ahogyan fentebb már említve volt – erőteljesen a kilencvenes évek elejére emlékeztet. Ez nem csak azért lesz így, mert felsőnézetből, teljes kettő dimenzióban látjuk az eseményeket, hanem azért, mert direkt pixeles, alacsony felbontású küllemmel látták el a készítők a végeredményt, és a színösszeállítást is sikerült úgy belőniük, hogy az teljes egészében a 15-20 évvel ezelőtti időszakot juttassa eszünkbe. Természetesen egyéb momentumokat is kiemelhetünk, ami miatt retró-hangulatot áraszt az alkotás, de ennél sokkal fontosabb, hogy a Dennaton Games zeneileg is a 8 (vagy 16) bites korszakot helyezte előtérbe, ami a mai zenékhez és megoldásokhoz viszonyítva megmosolyogtató lesz. Szinkron egyébiránt nincs a játékban, sőt engem személy szerint több háttérzene is zavart, de tényként kell elfogadnunk, hogy ezzel sem akartak kilógni a sorból a fejlesztők, illetve nem akarták itt elbuktatni az utánozhatatlan hangulatot.

A Hotline Miami esetében – ez az értékelés és a megítélés szempontjából is fontos – tehát mindenképpen szem előtt kell tartanunk, hogy a fejlesztők egy direkt a régi iskolában edzett videojátékot szerettek volna elkészíteni számunkra, amit ebben a formában szinte száz százalékos precizitással meg is tettek. Hibái ugyan akadnak a terméknek – főleg a mai követelményeket tekintve –, de ezek többsége a retró-hangulat megidézésének alapfeltétele volt, nélkülük tehát a játék nem érte volna el a célját, és nem tudott volna elkápráztatni minket sem. Mert az objektív pontszám ellenére a Hotline Miami minden téren kiemelkedik a tavalyi év indie címei közül, és bár a mai fiatalok biztosan nem tudnak majd mit kezdeni vele, de az öreg rókák garantáltan imádni fogják, mert minden téren hű ahhoz az értékrendhez és hangulatvilághoz, ami körülbelül két évtizeddel ezelőtt jellemezte a játékipart. Ha könnyfakasztó és nosztalgikus emlékekre vágysz, semmiképpen se hagyd ki a Dennaton Games alkotását!

Értékelés: 8/10