Nintendo Wii U – Hardverteszt

Bő két hónapja kapható Európában a Wii U, mi pedig rátettük a mancsunkat egy tesztpéldányra, hogy közelebbről is szemügyre vegyük, mit tud az új konzol.

Külsőre a Wii U a mostani generációs konzoloknál kisebb, elegáns dobozkában érkezik, ami engem leginkább a régi Commodore 64-ek 1541-es floppymeghajtójának egy futurisztikus változatára emlékeztetett, hiszen elölről nézve a legnagyobb helyet a játéklemezek befogadására alkalmas lemezmeghajtó nyílása foglalja el. Az alapfelszereltség része még a szinte már táblagépeket is megszégyenítő gamepad, amely érintőképernyővel, gyorsulásmérővel, giroszkóppal, kamerával, mikrofonnal, hangszóróval és természetesen az irányításhoz szükséges gombokkal is rendelkezik.

Maga a gép kényelmesen elhelyezhető bármely polcon vagy tévéállványban, és csatlakoztatásához csupán egy tápkábelre és egy HDMI-kábelre lesz szükségünk, illetve opcionálisan az érzékelőrúd kábelét fogjuk a konzol hátuljába bedugni. Működés közben a Wii U meglepően csendes, csupán akkor ad ki hangot, ha lemezt helyeztünk be, de akkor is halkabb mondjuk egy X360-nál. Ennek ellenére meglepő volt, hogy ha nem a lemezen lévő játékkal játszottunk, a konzol akkor is folyamatosan pörgette a lemezt, és legalábbis az általunk megfigyelt fél órán belül nem is állította le, így teljesen feleslegesen volt hangosabb a működése a szükségesnél. Ezt lehet, hogy a későbbiekben majd orvosolják egy frissítésnél, de jelen állapotában teljesen feleslegesen rontotta a működéssel kapcsolatos pozitív összképet.

A gamepad a nagy kézzel rendelkezők számára tökéletesen illeszkedik a tenyérbe, és kényelmes is a tartása, nem fárasztó még akkor sem a fogása, ha órákon keresztül használjuk. A gombok elhelyezkedése és használata szintén nagyon kézre áll, a beépített giroszkóp és gyorsulásmérő pedig szinte hihetetlenül érzékeny. Az érintőképernyő nagyon jól reagál az érintésekre, a képe éles és világos, az pedig, hogy mennyire lehet egyszerre az analóg irányítást és az érintőképernyőt is használni, inkább a játékok tervezésén múlik – ha ott erre figyeltek, akkor ezzel nem lesz gond.

A gamepad egyetlen igazán nagy hátulütője az akkumulátor-üzemidőben rejlik. A vezérlőt külön tápkábel használatával tölthetjük (ez külön jó pont, hiszen így a tévétől távolabbi fali dugaszt is használhatunk a töltéshez), viszont hiába töltjük csutkára az aksit, mivel folyamatosan használjuk a képernyőjét, a vezeték nélküli kommunikációt és a vezérlőgombokat is, az aránylag hamar le fog merülni. Ez egyesek szerint alig két óra alatt bekövetkezik, a mi tapasztalatunk szerint a gamepad megfelelő beállítások mellett simán bírja 4 órán keresztül is. Ami ettől még mindig dühítően kevésnek tűnik. Valószínűleg idővel megjelenik majd egy továbbfejlesztett változata, ami nagyobb akkumulátorral és/vagy hatékonyabb működéssel rendelkezik, egyelőre azonban számolnunk kell ezzel a korlátozó tényezővel.

A Wii U abban nem lóg ki a mostani generációs konzolok közül, hogy lenyűgözően szép grafikát varázsol a felhasználók szeme elé. A játékok ráadásul a legnagyobb, 1080p felbontás mellett sem akadnak meg egy másodpercre sem, így nyugodtan eloszlathatjuk azokat a pletykákat, amelyek a gépben dolgozó számítási képességeket vonták kétségbe. Ugyanígy ragyogó képet biztosít a YouTube-videók lejátszásakor is, vagy éppen a menükben történő navigáláskor. A gamepad 854 x 480 képpontos felbontású kijelzője hasonlóan kiemelkedő teljesítményt nyújt, így tényleg nem csak üres ígéret az, ha egy játék dobozán szerepel, hogy akár a tévé nélkül, csak a gamepaden is játszhatunk vele. A nyitócímek közül több is támogatja ezt a lehetőséget, és mivel a gamepad beépített hangszóróval rendelkezik, így tényleg semmi akadálya nincs annak, hogy hordozható konzolként játsszunk vele (ehhez természetesen magának a konzolnak is bekapcsolva kell lennie közben, viszont a tévét használhatjuk bármi másra).

A konzol és a gamepad közötti kommunikációban nem tapasztaltunk hibát – a vezeték nélkül továbbított kép akadásmentesen, megfelelő minőségben jelenik meg a kézi vezérlőn. A Wii U beépített wi-fi kapcsolata nem olyan stabil és gyors, mint mondjuk egy X360 esetében, viszont működőképes. Nagyobb fájlok letöltése esetén lehet, hogy nem fogjuk tudni kihasználni a rendelkezésre álló sávszélességet, így tovább kell majd várnunk – de mivel ezt csupán egyetlen környezetben próbálhattuk ki, előfordulhat, hogy más hálózati körülmények mellett ez a probléma nem jelentkezik.

És akkor jöjjön a feketeleves… Jó két hónap telt el a konzol európai megjelenése óta, és már szoftverfrissítéseken is túl vagyunk. Ennek ellenére a legnagyobb problémát, a hihetetlenül lassú menükezelést eleddig nem sikerült orvosolni. A Wii U menüje ugyanis a PS Vita rendszeréhez hasonló. A főképernyőn látható ikonok egy-egy alkalmazást rejtenek, azaz ha pl. a rendszerbeállításokat szeretnénk megnyitni, akkor a Vitához hasonlóan egy külön kis alkalmazásba fogunk belépni. Ezzel nem is lenne gond, ha ilyenkor nem kellene 2-3 perceket várnunk a töltőképernyőt bámulva. Mert ha egy grafikával teli játékot indítunk el, még könnyedén megbocsátjuk, hogy várni kell egy picit, amíg beolvassa az adatokat a rendszer – na de a minimalista dizájnnal ellátott további beállítási menükön mi a fenét kell ennyit tölteni?

A Wii U használata során pedig ne számítsunk másra, mint hogy pl. első indításkor legalább 1-2 órát azzal fogunk elszórakozni, hogy a különböző beállításokat sorra véve, a frissítéseket telepítve folyamatosan ilyen vagy olyan töltőképernyőt bámulunk, közben pedig "liftzenét" hallgatunk. Az X360 pillanatok alatt elérhető beállításaihoz szokott felhasználók valószínűleg hosszú, ősz hajszálakkal fognak gyarapodni a Wii U-val való első találkozásukkor, hiszen, visszatérve a cikk elején említett analógiához, a Commodore-t megszégyenítő sebességgel lehet a menüpontok között lépkedni. Ha pedig valamelyik ilyen "kisalkalmazást" frissíteni kell, legalább annyi időt nézzük majd az indikátorcsíkot, mint ha az X360 teljes szoftverét frissítettük volna (5-10 percek). Nem tudom, hogyan adhatott ki bárki is ilyen félkész megoldást a kezéből, de addig, amíg ezt ki nem javítják a Nintendónál, szerintem nincs értelme bárhová is kiállítani a gépet, mert ezzel pillanatok alatt el lehet ijeszteni a potenciális vásárlókat.

Bár itthon síri csend övezte a konzol megjelenését, ami részben a tesztgépek hiányának volt betudható, de úgy tűnik, hogy a nemzetközi fronton sem sikerült a karácsonyi szezonban tarolnia a Nintendónak. Mindezt az alapján feltételezem, hogy a shopba ellátogatva alig lehet értelmes tartalmat találni. Mutatóba fenn van néhány demó és fizetős tartalom, de gyakorlatilag egyelőre még kong az ürességtől a virtuális áruház. A közösségi funkciók ennek ellenére működnek, a Super Mario esetében ráadásul különösen jól, hiszen ott az egész játékot úgy alakították ki, hogy lássuk a játékosok kommentárjait, visszajelzéseit.

Az érzelmeink tehát elég vegyesek a konzollal kapcsolatban, hiszen egy részről ott van a szép külső, a jó kialakítás, a kiváló grafika és kényelmes használhatóság, másrészről ott van a gyenge akkumulátor-üzemidő és az órákig tartó töltőképernyőzés. Mindezért jelenleg 80 ezer forintot kérnek a hazai boltokban (basic változat), játékonként pedig 12 ezer forintot. Jelen állapotában szerintünk egy olyan játék van, ami miatt megéri mindezt kifizetni, és az a Rayman Legends lesz. Reméljük, idővel bővül a konzol létjogosultságát igazoló játékok sora, és sikerül a fent említett hibákat is orvosolni, addig azonban szerintünk érdemes kivárni a vásárlással.

Az már most jól látszik, hogy ha a hibákat orvosolják, és a Rayman Legends-hez hasonló, a konzol újdonságait és a kooperatív játékot előtérbe helyező játékok is elérhetővé válnak, akkor az alapok adottak ahhoz, hogy a Nintendo által eddig is megcélzott családos vásárlók lecsapjanak majd a Wii U-ra – csak hát ideje lenne kicsit felpörgetni az eseményeket, hiszen nyakunkon a következő generációs konzolok, és ki tudja, mivel rukkol elő majd a Microsoft és a Sony…