Kentucky Route Zero – Játékteszt

Egy újabb művészkedő indie alkotás, amelynek keretein belül a klasszikus point and click műfaj előtt tisztelegnek készítői.

Nyilvánvalóan rengeteg víznek kell még lefolynia a Dunán ahhoz, hogy a modern kor művészetként tudjon tekinteni a videojátékokra. Habár ezen kifejezési forma rajongóit természetesen nem kell arról győzködnünk, hogy milyen mélységesen komoly művészet és élmény például a Far Cry 3 élő és lélegző vadonja, netán az a lehetőség, hogy az Assassin’s Creed III-ban ott lehetünk az amerikai történelem sorsdöntő momentumainál, de egy olyan nemzedékkel, amely a videojátékot csak gyerekes hóbortnak hiszi, igencsak nehéz megértetni, hogy a műfaj miért is tekinthető egyenrangúnak például a filmekkel. Szerencsére lassan felcseperedik egy olyan generáció, akik tisztában vannak a videojátékok művészeti értékeivel, sőt mi több, tudják értékelni azt is, ha egy kisebb-nagyobb fejlesztőcsapat direkt szeretné művészi formában megvalósítani soron következő alkotását. A tripla-A kategóriás játékok között ugyan ritkán, de a kisebb indie projekteket tekintve rengeteg olyan műbe botolhatunk, amelyeket a köznyelv egyszerűen csak a „művészkedő” vagy a „művészi” szavakkal jellemez, hiszen elvontságukkal, megvalósítási formájukkal és egyebekkel kilógnak a jól bevett formulák közül. Ilyen volt többek között a rendkívül elgondolkodtató Braid, a sötét gondolatokat közvetítő Limbo, netán a tavalyi év egyik legjobb PlayStation 3-exkluzív alkotása, a The Journey. Ezt az utat kívánja járni ugyanakkor a magyar vonatkozással rendelkező Cardboard Computer csapata is, akik egy a művészeti megvalósításra kiélezett indie kalandjátékot készítettek el nekünk a Kentucky Route Zero cím alatt.

Mielőtt rátérnénk az egyébként a hagyományos point and click kalandokkal párhuzamba hozható alkotás játékmenetére, érdemes előbb megvizsgálni, hogy mitől is tekinthető művészinek az elsőre kissé furcsa névre hallgató projekt? Legtöbb társához hasonlóan elsődlegesen a Kentucky Route Zero is küllemével érdemelte ki ezt a címet, hiszen bár a játékmenete is tartogat érdekességeket, de a kissé szürreális, néha már-már groteszk, helyenként pedig horrorisztikus grafikai ábrázolás egyenesen szokatlanná és egyedivé képes varázsolni a végeredményt. Habár a Limbo is erőteljesen igyekezett kihasználni a fekete és a fehér színt, illetve annak árnyalatait, de cikkünk alanya egyrészt nem csak ezekből építkezik, másrészt olyan megoldásokat is tartalmaz, amilyenekkel kisfilmek esetében gyakran találkozhattunk már, de videojátékban még talán soha. Ezzel kapcsolatban különösen érdemes kiemelni egyébiránt a fénnyel és az árnyékokkal történő játszadozást, valamint a fentebb már említett, egyáltalán nem szokványos ábrázolási formákat. Ha már szóba került a grafika, feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a játék egyáltalán nem hasonlítható ezen a téren a nagyköltségvetésű címekhez, de az indie kategóriában nagyon jól megállja a helyét. Véleményem szerint azonban nem csak a küllem miatt aggathatjuk rá a játékra a művészi jelzőt, hiszen az elvont, gyakran érthetetlen és filozofikus gondolatokkal megtűzdelt történetvezetés sem tekinthető túl szokványosnak, különösen azért nem, mert a sztorit garantáltan még második nekifutásra sem fogjuk teljesen megérteni, a történetmesélés pedig olyannyira vontatott lesz, hogy mire rájönnénk egy mellékszál végkifejletére, addigra elfelejtjük, hogy mi is volt a kiindulópont. Ez normális esetben természetesen óriási hiba lenne, de a Kentucky Route Zero-nak valamiért jól áll a vontatottság, így hiába alszik meg közben a szánkban a tej, az újdonság varázsának – még ha azok apróságok is – hamar áldozatul lehet esni.

Ezek a bizonyos újdonságok, de inkább kreatív és ötletes momentumok leginkább a játékmenetben bukkannak elő, így bár a végeredmény a point and click kalandokból építkezik, mégsem tudnánk nyugodt szívvel egy lapon emlegetni olyan nagyszerű címekkel, mint például a Monkey Island vagy a Gabriel Knight. Ez elsősorban azért van így, mert a stílusra jellemző fejtörők – a legnagyobb sajnálatomra – szinte teljes egészében hiányoznak a végeredményből, illetve a dialógusok is lényegesen fontosabb szerepet kaptak olyan kalandjátékos jellegzetességek kárára, mint például a tárgygyűjtés vagy a tárgyhasználat. Éppen ezért nem lehetne magabiztosan beleilleszteni a Kentucky Route Zero-t az említett műfajba, de amennyiben mégis tesszük, rengeteg érdekességet fogunk megtapasztalni – így egyetlen példát kiragadva – egyes dialógusok esetében például nem főhősünk válaszai közül válogathatjuk ki a nekünk legmegfelelőbbet, hanem egy másik karakter válaszaira vagy kérdéseire kattintva fogjuk meghatározni, hogy mit is mondjon a főhős. Ez aztán az igazi, puritán fordulat, amit a két főből álló Cardboard Computer csapata további érdekességekkel dobott fel, ennek köszönhetően például az adott pályaszakaszon mindig láthatjuk majd a rendelkezésünkre álló interakciós lehetőségeket, így többnyire megvizsgálhatjuk vagy használatba vehetjük a tárgyakat és az objektumokat, míg az emberekkel szinte kivétel nélkül elbeszélgethetünk, méghozzá meglepően hosszadalmasan.

A Kentucky Route Zero egyébiránt természetesen konkrét történettel is rendelkezik, de ez olyannyira kusza, hogy az első epizódból – igen, várhatóan több része lesz a játéknak – számomra még nem állt össze a teljes kép, de számtalan apró momentum és kisebb mellékszál már igen. Ez elsősorban a kötetlen játékmenetnek köszönhető, amelyben egy Conway nevű figurát alakítunk, aki nem akar mást, csak teherautójával eljutni a megbízója által megadott címre, ám ez sem első, sem második nekifutásra nem lesz olyan egyszerű feladat, mint azt hősünk elképzelte. Míg ugyanis Conway a célpont kiléte felől nyomoz, közben alaposan megismeri a környéket, annak minden egyes érdekes, rémisztő és misztikus történetével, illetve rejtélyével egyetemben, amelyeket rendre át is fogunk élni a főszereplő oldalán, gyakran olyan kalandokba is belecsöppenve, amelyekre garantáltan nem számítottunk volna. A játékot egyébiránt egy komolyabb, számtalan útszakasszal és helyszínnel ellátott térkép fogja közre, ez adja meg tulajdonképpen a kapcsot a történet főbb lokációi között, így amennyiben sikerül többet megtudnunk célpontunk hollétérő, általában ezen a bizonyos térképen kell kattintással autókáznunk, méghozzá legjobb navigációs ismereteink felhasználásával. Igen ám, de a végső célig számtalan elágazás, mellékút és önálló kis történettel rendelkező hely vár majd ránk, aminek köszönhetően nem csak alaposabban belekavarodhatunk a cselekménybe, hanem jobban meg is ismerhetjük ezt a furcsa világot. Habár a fentiek arról árulkodhatnak, hogy a Kentucky Route Zero egy óriási összevisszaság – ami részben igaz is –, de azért a készítők mindig adnak majd számunkra egy kapaszkodót vagy egy kiindulópontot, hogy sose vesszünk el teljesen az elsőre gyakran jelentéktelennek tűnő részletekben, amelyek később szinte kivétel nélkül fontossá válnak, illetve hozzátesznek valamit a nagy egészhez, ami várhatóan majd csak a későbbi epizódok során fog alaposabban kibontakozni.

Az alkotás egyébiránt tipikus példája azoknak az indie címeknek, amelyekkel általában csak a kipróbálásig kell eljutnunk ahhoz, hogy utána örök szerelembe essünk. Habár azt azért nem mondanám, hogy a nagyjából 1,5-2 óra kizárólag önfeledt szórakozással fog telni – az irányítást például igencsak szokni kell, de a vontatottság is sokaknál kiverheti a biztosítékot –, azonban közben garantáltan életre szóló élményeket szerezhetünk magunknak. Sőt, első végigjátszásra biztos, hogy nem is fogjuk felfedezni az összes rejtett fricskát vagy utalást, köszönhető mindez a számtalan lehetőségnek – a bányákban el ne felejtsük például kapcsolgatni a villanyt –, illetve a rendkívül összetett történetnek, amibe gyakran jobban belefolyhatunk majd, mint szeretnénk. Szerény véleményem szerint a játék által lefestett atmoszférához erőteljesen hozzásegítenek a hanghatások is, hiszen szinkronok ugyan nincsenek, de a háttérzenék elképesztően hangulatosra, gyakran horrorisztikusra sikeredtek, az ambient stílusba helyezhető hangfoszlányok és zörejek mellett pedig gyakran még klasszikus country zenét is hallani fogunk, amelyek nem ritkán igencsak szokatlan helyeken és időpontokban csendülnek fel.

Összességében egy nagyon érdekes indie kalandjátékot ismerhetünk meg abban az esetben, ha kipróbáljuk az alkotást, de a rövidke első epizód inkább hagyott bennünk kérdéseket, mintsem határozott véleményt. Ha ugyanis a fejlesztők a későbbiekben képesek lesznek egy fordulatosabb, izgalmasabb, de mindenekelőtt közérthetőbb cselekménnyel folytatni az eddig megismert szálakat, illetve küllemét és játékmenetét tekintve is megmarad a kitaposott úton a Kentucky Route Zero, mindemellett pedig nem esik a meg nem értett művészkedés feneketlen mocsarába, akkor 2013 egyik legjobb indie projektje is válhat belőle. A nagy szavakkal azonban egyelőre még várunk, hiszen az első rész ugyan meggyőzött minket, de hiányoztak azok a momentumok, amelyek miatt komolyabb bizalmat szavaznánk neki. Az első találkozás azonban kétség kívül kellemes benyomást tett ránk!

Értékelés: 8/10