Painkiller: Hell & Damnation – Játékteszt

A feldolgozások korában a legendás Painkillert is utolérte a remake-láz, hogy Daniel Garner oldalán ismét felvegyük a kesztyűt a Pokol teremtményeivel.

A kilencvenes évek végére az FPS műfajtól finoman szólva is megcsömörlöttek a játékosok. A piacot ugyanis sorra árasztották el a Quake és a Doom hasonmásai, a rajongók pedig már nem találtak kihívást és újdonságot a céltalan öldöklésben. Mint olyan sokszor már a múltban, természetesen ekkor is megjelent néhány igencsak iránymutató alkotás, így a történetre és a sokszínű játékmenetre építő Half-Life, a szerepjátékos elemekkel operáló Deus Ex, vagy a háborús koncepciót feszegető Medal of Honor képében, hogy csak néhányat emeljünk ki a sok közül. A legtöbben természetesen azonnal ráharaptak az újhullámra, ami azt eredményezte, hogy a klasszikus FPS játékok viszont teljes egészében kivesztek a színtérről. Ekkor robbant be a köztudatba – mondhatjuk bátran, hogy derült égből villámcsapásként – a lengyel People Can Fly csapata, akik elég merészek voltak ahhoz, hogy szembemenjenek az aktuális trendekkel, újdonsült brigádként pedig vesztenivalójuk sem nagyon akadt, így elkészítettek egy ízig-vérig a régi iskolában edzett akciójátékot, amely újfent a fentebb már említett ősöket vette célkeresztbe. Az „újszülöttnek minden új”, illetve a „minden csoda csak egy napig tart” törvények miatt, illetve természetesen azért is, mert korrekt munkát végeztek a srácok, a 2004-es Painkillerre manapság már hasonlítási alapként tekintünk, annak ellenére is, hogy a név alatt a múltban – kiegészítőként vagy mellékszálként – szinte kivétel nélkül kritikán aluli epizódok láttak napvilágot.

A franchise történetében nem sok jóval kecsegtetett, de inkább semlegesnek tűnt, amikor a jogok a Nordic Games kiadóhoz kerültek, viszont alaposan felcsillant a szemünk, amikor kiderült, hogy a szintén lengyel The Farm 51 fogja elkészíteni a sorozat következő epizódját, ami ráadásul az első rész eléggé szabadon értelmezett feldolgozásának indult. Aki esetleg nem tudná, a The Farm 51 fejlesztői 2009-ben egy NecroVisioN címre keresztelt FPS játékkal robbantak be a köztudatba, aminek keretein belül a Painkiller legszebb hagyományait élhettük át egy fiktív első világháborús kaland keretein belül, így tehát nem egy tapasztalatlan, hanem sokkal inkább a stílusban érdekelt brigádhoz kerültek a munkálatok. A projekt csakhamar megkapta a Painkiller: Hell & Damnation címet és sokan egészen a megjelenésig izgatottan követték az eseményeket, illetve figyelték az újabb mozgóképeket róla, hogy miként alakul át, miként válik maivá egy igazi legenda. Most pedig elérkezett az igazság pillanata, hiszen a játék végre hivatalosan is napvilágot látott, és akár hiszitek, akár nem, de már a rendkívül hangulatos menüjével azonnal képes lesz elvarázsolni a rajongókat, a kampány indítását követően viszont csak fokozódik az élmény, hiszen egy olyan bevezető videóval találkozhatunk, ami nem csak minőségi, hanem egyszerűen roppant hangulatos is lett egyben, mindemellett pedig értelmet ad az amúgy történetileg összefüggéstelen pályáknak. A Hell & Damnation keretein belül egyébiránt nem a klasszikus sztorit, hanem egy ahhoz kísértetiesen hasonlító, de sokkal meghatóbb cselekményt ismerhetünk meg, aminek keretein belül főhősünk családja is balesetet szenved, Daniel pedig a Poklok és a Mennyek között, tulajdonképpen a Purgatóriumban ragad, és csak egyetlen módon láthatja viszont újra családját – akár holtan, akár élve –, ha megküzd a pokoli hordákkal.

A játék esetében az élmény természetesen egy fikarcnyit sem változott, ellentétben azonban a küllemmel, ami annak ellenére, hogy „csak” egy Unreal Engine 3 bújik meg a háttérben, igencsak kellemesre sikeredett. Nem csak az eredetihez, hanem a legutóbbi mellékszálakhoz, illetőleg különféle kiadásokhoz képest is roppant szép lett a grafika, amit természetesen alapjaitól alkottak újra a készítők, így még a jól ismert pályák, pályarészek és ellenfelek is gyakran egészen másként mutatnak majd képernyőinken. Az ellenfelek elképesztő részletességgel lettek megalkotva, és természetesen akadnak köztük újabb szörnyetegek is, de többnyire a régi, jól ismert csúnyaságok fognak ránk rontani, akik nem csak nosztalgikus, hanem horrorisztikus hangulatot is varázsolnak majd a pályákra. Ha már szóba kerültek a pályák, érdemes kiemelni, hogy minden egyes szint újabb és újabb hangulatú, illetve művészeti stílussal megalkotott helyszínre repít el minket, így a sötét kastélyok és kolostorok mellett, a rémisztő operaházakon és temetőkön át számtalan érdekes környezetben írhatjuk majd az ellent. A központi tematika természetesen a horror lesz, így a pályák atmoszférája és a rajzfilmekbe egyáltalán nem illő szörnyetegek is arra hivatottak, hogy ránk hozzák a frászt. Érdekesség, hogy bár az alkotás korántsem küld ránk kevesebb ellenfelet, mint a klasszikus eredetiben megszoktuk, de mégis gyakran szorít minket viszonylag kis területekre, ami véleményem szerint elég szokatlan a Painkiller-sorozat életében, ugyanakkor tény, hogy egyben hatásos is.

A Hell & Damnation egyébiránt a játékmenetet tekintve különbözik a legkevésbé az eredeti Painkillerhez képest. Ez a megállapítás olyannyira igaz, hogy a készítők szó szerint egyáltalán nem nyúltak hozzá a háttérben meghúzódó mechanizmushoz és koncepcióhoz, így mi egyszerűen kézbe vesszük a fegyvert, és addig lőjük az ellenséget, ameddig csak látjuk őket. A játék egy adott szintje több kisebb pályarészre van osztva, amelyek tulajdonképpen egy-egy kisebb vagy nagyobb arénát takarnak. A sztori ezeken nem zajlik folyamatosan, így csak a harcokra, illetve az összecsapásokra kell koncentrálnunk. Egy adott arénában mindig meghatározott mennyiségű szörnyeteg ront ránk – méghozzá kemény metálzene kíséretében –, akikkel többnyire csak úgy tudjuk felvenni a harcot, hogy ide-oda rohangászunk, és megpróbálunk minél pontosabb fejlövéseket leadni. Aki játszott már életében legalább egy Painkiller-epizóddal, annak bizonyára mindez egyáltalán nem jelent majd újdonságot, mint ahogyan a fegyverek sem, hiszen ezen a téren is többnyire a klasszikus repertoár tér vissza. Így a hagyományos sörétes puska mellett közelharcra kiélezett, leginkább egy pengés ventilátorra hasonlító szerkezet és egyéb fantasztikus, illetve kitalált fegyver közül válogathatunk magunknak, amelyek elsődleges és másodlagos tulajdonságokkal is rendelkeznek, a pályákon pedig gazdagon el vannak látva utánpótlással, habár ez többnyire azért függ az adott nehézségi szinttől is.

A Painkiller: Hell & Damnation egyébiránt kitűnő móka abban az esetben, ha egyedül játszunk, ám leginkább a többjátékos mód az, amiben kidomborodik az alkotás igazi élménye. A különféle választható opciók közül leginkább talán a kooperatív módot lehetne kiemelni, ami szó szerint elképesztő élményekkel kecsegtet. A pályák ugyanis teljesíthetők egyedül, de – főleg lokálisan – egy barátunkkal kiegészülve igencsak nagy sikítozásokat képes előidézni, főleg, mert a teljes kampányt is átélhetjük egy harcostársunkkal. Természetesen a hagyományos multiplayer is tartogat érdekességeket, a szokásos játékmódok mellett itt leginkább a survival mód emelendő ki, aminek keretein belül nyolc játékos küzd meg a túlélésért a hordákban támadó ellenfelekkel szemben. A legtöbb videojáték esetén a survival mód mindig képes feldobni a végeredményt, ez pedig természetesen a legújabb Painkiller epizódnál is így van, de hangsúlyozandó, hogy az élmény egyedül is teljes, csak ne várjuk tőle azt, mint a legtöbb mai FPS címtől.

Merthogy a Hell & Damnation nemcsak saját múltja előtt tiszteleg, hanem az egész műfaj gyökerei előtt is fejet hajt, így nem hasonlíthatjuk a stílus olyan sztárjátékaihoz, mint a Call of Duty, a Battlefield, netán a Bulletstorm, hogy az alkotáshoz illeszkedő címet is említsünk. Ennek megfelelően érdemes kétféle szempont szerint elemezni a végeredményt. Az egyik ilyen, ha Painkiller-rajongóként tekintünk a játékra, hiszen ilyen téren minden kétséget kizáróan egy kiváló feldolgozás született, annak ellenére is, hogy a remake kifejezés erősen sántít, mi több, degradáló fogalom rá nézve. A fanatikusok minden kétséget kizáróan a pontszámoktól függetlenül is imádni fogják a végeredményt az elejétől a végéig, a cikk azonban megköveteli az objektív szemléletmódot is, amihez hozzátartozik, hogy ne a fentebb említett sztárjátékokkal vessük össze a végeredményt, hanem a saját súlycsoportjával. Ehhez mérten egy nem túl kiemelkedő, de teljesen korrekt FPS-t tudott elkészíteni a The Farm 51 fejlesztőcsapata, akik kétségkívül megérdemlik az elismerést, hiszen még úgy sem lehetett túl egyszerű dolguk a játékkal, hogy az alapkoncepció teljes egészében adva volt. Ha annak idején imádtuk a Painkillert, de óriásit csalódtunk a legutóbbi epizódokban, akkor itt a nagy alkalom, hogy pontszámtól függetlenül ismét tegyünk vele egy próbát.

Értékelés: 7/10