Fable: The Journey – Játékteszt

Órákat lovagoltunk a Kinect előtt ülve, miközben rángatuk a gyeplőt. Ki gondolta volna előre, de élveztük! A legújabb Fable-spinoff egy epikus történetet tálal 100%-osan lineáris történetvezetéssel társítva.

A Fable: The Journey nem kifejezetten kapcsolódik az eddigi részek eseményeihez, viszont általa részletesen megismerhetjük Albion világát, lóháton és gyalogosan egyaránt. És felkészülhetünk arra, hogy amit látni fogunk, lenyűgöző lesz, és minden percét élvezni fogjuk virtuális kirándulásunknak. A játék ugyanis egy olyan kalandra invitál bennünket, ahol egy sínen mozgunk, és csak előre haladhatunk folyamatosan, ám mindeközben mégis mi magunk leszünk a főszereplők, hiszen az átvezető animációkat leszámítva mindent belső nézetből végzünk, Kinectes vezérlés által. Bár teljesen más műfaj, valahol a Fable: The Journey egy legújabb generációs Mad Dog McCree-játék érzetét keltette.

A játék az elejétől a végéig olyan, mintha egy gyönyörűen animált mesét néznénk, ami ráadásul Albion világában játszódik, egy elég esetlenül összerakott fő karakterrel (ő lenne Gabriel, akit bármilyen hihetőnek is próbáltak megfaragni, elég hiteltelenre sikeredett) meg az ő elválaszthatatlan társával, Serennel (a lóval) a főszerepben. Természetesen további társaink is lesznek a kalandok során, akik ideig-óráig csatlakoznak hozzánk, és minő meglepő, hamarosan kiderül az is, hogy belőlünk biza, egy igazi hősnek kellene válnia a kalandok végére, bármennyire is ellenére van ez Gabrielnek a játék elején. (Bár a varázslás képessége legalább annyira belelkesíti, mint a konzol előtt ülő játékost.)

A játék elsődlegesen három fő alapelemre épül. Az első az utazós-átvezető rész, ami nevezhető lovaskocsi-szimulátornak is. Itt Seren irányítása lesz az elsődleges feladat – őt pedig egyrészt balra és jobbra terelgethetjük az úton, illetve váltogathatjuk a sebességét három fokozatban, a gyeplő használatával. Ez a rész egész jól működik, bár néha a Kinect érzékelési problémáinak köszönhetően előfordulhat, hogy a menekülős jeleneteknél önhibánkon kívül elvérzünk egyszer-kétszer, viszont óriási pozitívum, hogy a többi átvezető, beszélgetős-sztorizgatós részt akár el is lustálkodhatjuk, hiszen a ló nagyjából önjáró ilyenkor, és ha nem akarunk minden, az utunkba kerülő orbot fölszedegetni, nem muszáj a gyeplővel foglalkoznunk. Az orbok amúgy elsődlegesen a karakterfejlesztéshez szükségesek, amikkel aztán lovunkat, varázslási képességünket és életerőnket fejleszthetjük.

A második a gyalogos rész lesz, amikor korlátozott mértékben, törzsünk jobbra vagy balra döntésével járhatjuk be a terepet, illetve a legtöbbször ilyenkor kell majd két kezünket varázslásra használnunk. A bal oldalit tárgyak mozgatására, a jobb oldalit pedig pusztító varázslatok megidézésére és adott irányba történő kibocsátására használhatjuk. Bár a játék egy aranyos kalibrációs módot biztosít a kalandok legelején a minél pontosabb célzáshoz, ez sajnos a tényleges küzdelmek során egyáltalán nem fog meglátszani, mert bár a program sokszor segít is nekünk a célok eltalálásában, lövedékeink legalább 70%-a sosem oda megy majd, mint ahová mi szeretnénk. Sajnos be kell látni, erre a jelenlegi Kinect érzékelő alkalmatlan, és így egy akciójelenetben nem is érhető el pontos célzás. Szerencsére ennek a készítők is tudatában voltak, így akár össze-vissza hadonászással is megúszhatunk egy-egy küzdelmet, aminek köszönhetően egyrészt nagy mértékben csorbul a kihívási tényező, másrészről viszont biztosítja előrehaladásunkat és csökkenti az érzékelővel kapcsolatban érzett frusztrációnkat.

A harmadik rész a bossfight, amikor egy-egy főellenség kiiktatása a célunk, amihez minden addig tanult képességünket és különböző technikákat is be kell majd egyszerre vetni. Ezek a legélvezetesebb részek, sajnos azonban korlátozott számban találkozunk ilyennel a játék kb. 8 órás játékideje alatt. Ilyenkor sokszor a célzott lövések mellett törzsünkkel el is kell hajolnunk, vagy éppen mindkét kezünket használni kell egy-egy combo beviteléhez vagy éppen a védekezéshez – mindezt esetleg ritmusra. Az érzékelő néha itt is megbicsaklik, ám érezhetően jobban kezelhetők ezek a küzdelmek, mint amikor számos ellenfél rohangászik a képernyőn, és mindegyiket likvidálnunk kell.

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy a Fable: The Journey során megint kiütköztek a Kinect elég komoly korlátai, viszont ezt aránylag egész jól lekezelték a készítők úgy, hogy legalább a játék előrehaladásában ne akadjunk meg. Bár a történetet ülve játszhatjuk végig, és így tulajdonképpen csak a felsőtestünkre kell koncentrálnia az érzékelőnek, így is sokszor lesznek pontatlan lövéseink varázsláskor, főleg akkor, ha gyors mozdulatokat kíván meg az adott harc. A hangvezérlés és a parancsok felismerése azonban ennél a játéknál is tökéletesen működött, és mivel ezek opcionálisak, tulajdonképpen csak rajtunk áll, hogy ezt kihasználva még jobban beleéljük-e magunkat a megteremtett világba. A játék nem több egy interaktív, látványos animációs mesénél, a történet azonban minden pillanatában lenyűgöző és magával ragadó, néhol humoros (esetenként azért kicsit erőltetett, lásd pl. a jövendőmondó karakterét), és kellően habkönnyű ahhoz, hogy a család bármely tagja jól szórakozhasson.

Értékelés: 7/10