LittleBigPlanet Vita – Játékteszt

Sackboy az LBP színes és izgalmas világában játszódó kalandjai elbűvölően aranyosak és kihívással teliek, de nem utolsó sorban teljes mértékben kihasználják a Vita összes képességét.

A LittleBigPlanetről korábban már írtunk egy előzetest, amely a bétaverzió és az első történeti módú világ kalandjain alapul. Az akkor felvázolt sejtések úgy tűnik, teljes mértékben beigazolódtak, ugyanis az LBP egy (mit egy, számtalan!) magával ragadó világot és kihívásokkal teli platformjátékot kínál gyönyörű grafika, fülbemászó dallamok, vicces karakterek, effektek és animációk, de mindezeken túl – ami a legfontosabb – állandóan változó és megújuló játékmenet mellett. Nézzük hát, milyen részekből is áll össze a játék.

A Story módot követve két játéktípussal találkozhatunk. Az egyik a Sonic- és Mario-rajongók által jól ismert platformjátékok világát és a fő történeti szálat követi, amely során Sackboyjal megpróbálunk utánajárni, hogy miért is lett gonosz a Bábjátékos, miközben a sorra következő világokban egy-egy mellékszereplővel is találkozni fogunk, akik segítenek előrejutni kalandjainkban. Ezek a világok mind különböző hangulattal, vizuális jegyekkel, zenékkel és játékmenetbeli változatokkal rendelkeznek. Hogy ez pontosan mit is jelent? Például azt, hogy az egyikben a speciális képességünk az, hogy bármilyen tárgyat fel tudunk kapni és arrébb tudunk rakni, míg egy másikban egy, a Batman-játékokból talán ismerős horgonnyal (grapple) bizonyos felületeken megkapaszkodhatunk, megint egy másikban pedig irányítható lövedékeket tudunk kilövellni a fejünkön lévő sisakból. Talán ebből is látszik, hogy bár platformról platformra kell előrejutnunk, speciális képességeinknek, a folyamatosan változó tereptárgyaknak és a reflexek mellett logikai gondolkodást is igénylő feladványoknak köszönhetően egy hihetetlenül változatos és gördülékeny élményben lehet részünk.

Ha ehhez még hozzáveszitek azt, hogy mindeközben szorgosan gyűjtögethetünk mindenféle gömböket (amikből vagy pontokat vagy a világ kidekorálásához használható matricákat és egyéb objektumokat szerezhetünk be), amik helyenként elérhetetlennek tűnő helyen vannak, és a tényt, hogy ráadásul minden pályát interneten keresztüli kooperatív módon is lehet teljesíteni, akkor talán képet kaphattok arról, mennyi potenciál rejtezik az LBP világaiban. De ez még mind csak a jéghegy csúcsa. Sackboy kalandjai változatosak, élményekkel teliek, ráadásul a történet előrehaladtával számos egyéniséggel rendelkező mellékszereplővel is találkozunk, akiket a szívünkbe fogadunk, és akik egészen a végkifejletig elkísérnek bennünket. Mindez az út nagyjából egy 6-8 órányi játékidő alatt bejárható, attól függően, mennyire vagyunk maximalisták az egyes világok egyes szintjein. Ám ahogy a záró, kissé didaktikus hangvételű képsorok is felhívják a játékos figyelmét erre, a történet ugyan befejeződött, ám a játék még csak most kezdődött el igazán…

Ott vannak ugyanis a Story játékmód másik játéktípusai, a minijátékok. Ezek között van Tetris-utánzat (tulajdonképpen toronyépítésről van szó), szemgolyóterelgetős(!) vagy éppen zombireptetős ügyességi játék – mindnél a lényeg, hogy egy egyszerű koncepciót követve a célunk, hogy adott idő alatt minél több pontot elérjünk, elsődlegesen ügyességünkre alapozva. Ezek teljesen más megközelítést kívánnak (sokszor ráadásul még a konzolt is el kell forgatni 90 fokkal a játékhoz), és üdítő kikapcsolódást nyújtanak az egyes szintek között (elérhetővé tételükhöz kulcsokat kell beszereznünk az egyes pályákon). Egyben pedig jó példával is szolgálnak annak terén, a saját tartalom létrehozásakor milyen megoldások közül választhatunk, amikor a saját világunk játékait megtervezzük.

Merthogy szinte a kezdetektől fogva ott van a lehetőség, hogy saját minijátékokat készítsünk, saját világot alkossunk, amibe aztán a világ bármely táján található játékosok bármikor betévedhetnek, kipróbálhatják azt, értékelhetik, vagy éppen megjegyzéseket fűzhetnek hozzá. Bizony, már most, napokkal a megjelenést követően óriási választék van a felhasználók által létrehozott tartalomból, és az elérhető tartalom mennyisége percről percre nő, ami köszönhető a leegyszerűsített alkotói eszközöknek is. Azon túl, hogy mindenki alkothat magának saját játékokat, a szinteket és világunkat a saját kedvünk szerint testre is szabhatjuk, azaz a grafikai megjelenését is teljesen egyedivé tehetjük, többek között a Story módban begyűjtött elemekkel, illetve a kamera által rögzített képekkel. Az elérhető játékórák száma ezzel pedig kezd a végtelen felé konvergálni, hiszen még ha be is fejeztük a történeti szálat, akkor is ott van a folyamatosan bővülő felhasználói tartalom.

Akinek pedig még ez sem elég, annak ott van az Arcade elnevezésű bolygórész, ahol tényleg a hagyományos játéktermek hangulatát átélve próbálhatjuk ki magunkat különböző stílusokban. Egyrészt itt érhető el a Tapling, ami annyira jól sikerült, hogy önmagában is megérne egy játékot. De van itt áramkörépítős, a holdraszállós ügyességi játékok világát idéző, no meg az első és a hátsó érintőfelületet kihasználó arcade játék, amelyek mindegyikénél egymás után tehetjük elérhetővé az újabb és újabb szinteket azáltal, hogy jól teljesítünk az aktuális kihívásban. Ha mindezeket összegezzük, jó pár játékot találunk egybegyúrva az LBP-ben, ami bőven elegendő tartalmat nyújt akár több hét rendszeres játékhoz is. És akkor még az áruházban egyelőre semmit nem is találhatunk, ám várhatóan a jövőben itt is elérhetővé válik majd további tartalom és a játéklehetőségek bővítésére alkalmas elemek.

Az LBP egyik legnagyobb érdeme a grafika, a történet, a hangulat, a játékmenet és a zene mellett, hogy teljes mértékben kihasználja a PS Vita képességeit. Egyszerre használja ugyanis a hagyományos vezérlőket, az elülső és hátulsó érintőfelületet, valamint a giroszkópot, esetenként úgy, hogy mindezek közül egyszerre többet is igénybe kell vennie a játékosnak az előrehaladáshoz. (Pl. egyszerre kell ugranunk és az érintőképernyőn egy objektummal interakcióba lépnünk, vagy egy tereptárgyon lógva eldönteni az egyik irányba a konzolt.) És a különleges az egészben az, hogy mindez működik is. Bár vannak bosszantó pillanatok, amikor olyan érzékenységet vagy pontosságot vártak el tőlünk a készítők, amit a játék hevében nehéz lenne biztosítani, összességében nagyon szépen összeáll az irányítás. Példaértékű tehát más szoftverfejlesztők számára – egyrészt, mert igenis van létjogosultsága az újfajta irányítási módoknak, másrészt jól mutatja, hogy ezeket ki is lehet jól használni.

A játékmenet tehát a különböző speciális képességeknek és az irányítási módok váltakozásának köszönhetően érdekes és kihívásokkal teli, habár nem túlságosan nehéz. A legtöbb pályarész elsőre teljesíthető, és csupán akkor okoz majd komolyabb fejtörést, vagy igényel villámgyors reflexeket vagy időzítést, ha maximalista módon mindent össze szeretnénk gyűjteni a pályán. Ennek ellenére előfordul majd, hogy elhalálozunk egyes pontoknál, csak a sűrűn elhelyezett checkpointoknak köszönhetően ez nem lesz akkora érvágás, mintha a pálya elejéről kellene kezdenünk. Alapesetben az elhalálozásért csupán pontlevonás jár, ám az egyes checkpointoknál meg van szabva, hányszor éledhetünk újra, és ha elérjük a limitet, onnantól viszont tényleg elölről kell kezdenünk az adott szintet. Erre maximum boss fightoknál van nagyobb esély, ám ilyenkor is csak a boss fight indul elölről (ami külön szint), nem kell végigszenvednünk egy hosszú pályaszakaszt, amiért hálásak lehetünk a készítőknek.

Miután az egekig dicsértük a játékot (amúgy teljesen jogosan), nézzünk meg néhány problémáját. Azon túl, hogy a jelenlegi verzió néha képes volt váratlanul kifagyni, a legnagyobb problémát az jelentette, hogy ha valaki interneten keresztül teljesen véletlenszerű módon bekerült a játékunkba, akkor inkább csak idegesített és zavart, mint segített volna. A képernyőkezelés ilyenkor ugyanis megpróbálja minél több ideig egy képernyőn tartani a két játékost, és ennek következtében sokszor nem látjuk az előttünk terülő pályaszakaszt, és például biztonságosan elugrani sem tudunk egy platformról, amíg mondjuk a másik a képernyő másik végében szerencsétlenkedik. A véletlenszerű kooperatív móka így inkább kínszenvedés volt. Továbbá helyenként gondok voltak a csatlakozással, a játékosok párosításával is, de szerencsére nem túl sűrűn. A más játékosok által létrehozott tartalmak esetében viszont jelentősen javítottak a betöltési időn a bétateszthez képest.

Az egyjátékos történet egyik legnagyobb hibája pont abban keresendő, hogy mennyire változatos a játékmenet. Szinte éppen hogy beletanulunk egy speciális képességbe vagy egy „jármű” irányításába, máris jön egy újabb pálya, ahol valami megint más vár ránk. Természetesen a különböző képességeket aztán ötvözni is fogjuk, ahogy előrehaladunk a történetben, és a végén már szinte természetesen váltunk az egyikről a másikra, ám 1-1 szint még simán elfért volna az egyes új képességek és „járművek” használatának maximális kiélvezéséhez. A másik hiányosság a boss fightok terén keresendő. Egyrészt túl rövid ideig tartanak, másrészt pedig, bár egyik-másik nagyon ötletes, nem jelentenek igazán nagy kihívást. Ha már az alapszintű pályák nem is olyan nehezek, ezek igazán jelenthettek volna egy kicsit nagyobb kihívást, mert így kevéstől eltekintve szinte mindegyik elsőre teljesíthető. Egyedül a végső küzdelem az, amelyiknek kétszer is neki kellett kezdenem, mire győzedelmeskedtem, de cserébe nagyobb is volt a sikerélmény. Nem azt mondom, hogy sokkal nehezebbre kellett volna megalkotni az LBP-t, de az nem ártott volna a játéknak, ha egy kicsit többször képes megizzasztani.

De mindez csak szőrszálhasogatás, és semmit sem változtat azon, hogy az év egyik legjobb játékával játszhattunk, amely elbűvölően aranyos és szórakoztató, ráadásul a segítségével a PS Vita végre kimutathatta a foga fehérjét. A változatos tartalomnak, az online képességeknek és a várható bővítéseknek köszönhetően időtálló befektetésnek számít, így minden Vita-tulajdonos gépén ott a helye!

Értékelés: 9,5/10