Torchlight II – Játékteszt

A nagyszerű első rész és a Diablo III megjelenése után vajon van esélye a valamikori Blizzard alkalmazottak által fejlesztett Torchlight II-nek arra, hogy meggyőzze a rajongókat?

2009 magasságában a játékvilág alaposan ki volt éhezve a felsőnézetes akció-szerepjátékokra, a Diablo-sorozat nagyszerűen sikerült második epizódja ugyanis akkorra már kis híján betöltötte tizedék életévét, az ezredfordulót követően pedig a szakma igencsak mellőzte a Blizzard alkotása által lefektetett műfajt. Természetesen voltak jó próbálkozások, így többek között a Titan Quest vagy éppen a Sacred, amelyek könnyedén elvarázsolták a stílus rajongóit, de mégis hiányzott belőlük valami, aminek köszönhetően csak placebo-hatást értek el a legtöbb fanatikusnál. Ezt a negatív trendet törte meg három évvel ezelőtt a valamikori Blizzard alkalmazottakból álló Runic Games, akik múltjuk miatt képesek voltak arra, hogy a titkos összetevőket felhasználva egy minden téren kiváló hack and slash akció-szerepjátékot készítsenek úgy, hogy azt csak alapjait tekintve lehessen párhuzamba hozni a Diablo-sorozattal. Természetesen a klón jelzőt így sem úszhatta meg az alkotás, de ennek ellenére is sokaktól kivívta magának a 2009-es esztendő legnagyobb meglepetésének és egyik legjobb PC-exkluzív alkotásának címét. A nagy siker után nem is volt kérdéses, hogy lesz-e folytatás, 2010 augusztusában be is jelentették a Torchlight II-t, ami mostanra készült el teljes egészében és több szempontból is nehezebb dolga van, mint elődjének volt. Először is a rajongók ezúttal konkrét elvárásokat támasztottak a Runic Games irányába, hiszen az első rész után már felállításra került egy mérce, amit mindenképpen meg kellett ugrania a folytatásnak. Ennél sokkal komolyabb probléma azonban, hogy tavasszal megjelenhetett a műfaj koronázatlan királyának tekinthető Diablo III is, ami kis híján tökéletesre sikeredett, így nagyon fel kellett kötnie a nadrágját a fejlesztőknek ahhoz, hogy a Torchlight második epizódjával túlszárnyalják volt kollégáik művét.

A Torchlight II egyik legjobb része a történet lesz, ami bár továbbra sem olyan hangsúlyos, mint a legtöbb szerepjáték esetében, de a cselekmény ismerős elemei és konkrét átfedései miatt azonnal szívükbe zárhatják majd az első rész szerelmesei. A sztori szerint valaki eltulajdonította az első epizódban megismert és alaposan helyen hagyott főellenfél, avagy Ordrak természetfeletti erejét, amelyet önző módon ez a rejtélyes alak arra kíván felhasználni, hogy leigázza vele a világot. Hősünk oldalán számtalan mellékszál felgöngyölítése mellett tehát többnyire azért fogunk harcolni, hogy felkutassuk a rejtélyes tolvajt és megakadályozzuk gonosz terveinek megvalósításában. A játékban a korábbi három helyett ezúttal négy kaszt oldalán kóstolhatunk majd bele a kalandokba – emiatt sajnos nem is tudjuk áthozni az első részben magas szintekre fejlesztett hősünket –, amelyek igencsak érdekes és korántsem szokványos képességekkel és élménnyel fognak kecsegtetni. Ott lesz például az Engineer, aki elsősorban mérnöki tudására alapozottan stempunk technológiát alkalmaz páncélzatának és fegyvereinek kialakításához, míg a Berserker ezzel ellentétben inkább nyers erejére és agresszivitására teszi fel győzelmeit, méghozzá állati eredetű szupererőt felhasználva hozzá. A vándorló nomádokhoz hasonlítható Outlander ezzel ellentétben a sunyi harcmodor és a távolsági fegyverek híve, míg az Ember Mage – elementáris mágiájának köszönhetően – a tipikus varázslót testesíti meg a Torchlight II-ben. A négy kaszt nem csak elméletben, hanem a gyakorlatot tekintve is alaposan különbözik egymástól, aminek köszönhetően érdemes mindegyikbe belekóstolni egy kicsit, mielőtt elkezdenénk a kampányt, de előre felhívnánk a figyelmeteket rá, hogy nem lesz könnyű a választás, mert mindegyik hős oldalán különleges és egyedi élmény lesz a kalandozás.

Magát a játékmenetet tekintve egyébiránt nem találkozunk majd olyan jelentős változásokkal, mint például a karakterek esetében, ami annak köszönhető, hogy az első részben lefektetett alapokat gondolták tovább a készítők. Ennek köszönhetően – akinek esetleg kimaradt volna az első Torchlight – ismét egy a Diablo-sorozathoz kísértetiesen hasonlító játékmenettel fogunk találkozni benne, ami nem csak a háttérben meghúzódó mechanizmusra igaz, hanem a kezelőfelületre és egyebekre is. Természetesen akadnak olyan elemek, amelyek már direkt a Runic Games-sorozatából ismerősek, így többek között például a horgászás lehetősége, a fejlődési- és az inventory-rendszer sajátosságai, vagy éppen a kisállatként mellénk szegődő társ, aki hasznos segítséget jelent majd a harcokban, de összességében többnyire a hack and slash akció-szerepjátékok klisés elemei köszönnek majd vissza az alkotáson belül. A második részben egyébiránt a fejlesztők teljes egészében elhagyták a szűkös útvesztőket és helyszíneket, helyettük pedig a tágasabb földalatti alagutakra, valamint a nagyobbacska, de még mindig túl lineáris földfelszíni tájakra helyezték a hangsúlyt. Mivel nagyobb területek várnak ránk, ezért alaposabban megnövekedett a ránk rontó ellenfelek száma is, így nem kizárt, hogy gyakran olyan brutális összecsapásokra is sor kerül, amikor nem csak az ellenfeleket, de még saját karakterünket sem fogjuk látni a csata hevében. A nagyobb mennyiségű ellenfelekkel egyetemben ugyanakkor lényegesen több loot is érkezett, habár már az első Torchlight sem szűkölködött a felszedhető, valamint az eladható és használatba vehető tárgyakban, de a folytatás esetében még gyakrabban fog megtelni a hátizsákunk, így gondoskodnunk kell arról, hogy mindig legyen nálunk portálnyitó tekercs ahhoz, hogy elutazzunk egy kereskedőhöz és túladjunk az értékes holmikon.

Mindemellett természetesen számtalan egyéb újítást is fel lehetne sorolni a játékot tekintve, így például megjelentek az időjárási effektusok, bekerültek a ciklikus napszakok, de a felhasználói interfész is újragondolásra került, aminek köszönhetően sokkal könnyebben megtalálhatunk mindent, amire csak szükségünk van. A szintlépéseknél továbbra is karakterünk tulajdonságait – erő, vitalitás és így tovább – fejleszthetjük, de minden elért lépcsőfok után kapunk majd egy elkölthető skill pontot is, amivel aktív és passzív képességeket vásárolhatunk magunknak. Mivel hősünket ezen a téren számtalan irányba fejleszthetjük tovább, ezért sokadik végigjátszás után sem fogjuk tudni megismerni egy adott kaszt minden egyes képességét, dacára annak, hogy a szintlépés a legtöbb hasonló stílusban fogant alkotáshoz képest sokkal gyorsabb ütemben zajlik. Nem igazán tudtam megbékélni a Torchlight II-ben ugyanakkor azzal, hogy a készítők szó szerint rákényszerítettek arra, hogy a pályákon megtalálható összes ellenfelet el kell pusztítanom a továbbjutás érdekében, és nem csak azokat, amelyeket én akarok. A fő- és mellékküldetések ugyanis általában egy olyan területen zajlanak, amelyeket egy bizonyos fejlettségi szint alatt nem ajánlatos meglátogatni, így hiába sietnénk azonnal a világ megmentésére, a játék azt fogja mondani, hogy még kaszaboljunk le néhány szörnyet, lépjünk pár szintet, majd azután ráérünk a nagyvilág problémájával foglalkozni. Ez a rendszer sokkal amatőrebb, mint amit a kurrens sorozatokban mostanság láttunk, nem mellesleg kissé frusztráló is, hiszen egy idő után képes unalmassá tenni a játékmenetet, és kiábrándítani azokat a játékosokat, akik megkímélnék magukat a felesleges harcoktól, hogy a küldetésekre koncentrálhassanak.

Természetesen van gyógyír arra, hogy elkerüljük az unalomba fulladást, méghozzá az első epizódból sokak által hiányolt kooperatív mód segítségével, ami tulajdonképpen ugyanazt a játékélményt nyújtja, mint az egyjátékos kampány, annyi különbséggel, hogy társak oldalán sokkal nagyobb mókának tekinthető a kalandozás. A Runic Games mindemellett nem változtatott egy fikarcnyit sem a Torchlight II mesés küllemén, habár a végeredmény egy kicsivel szebb lett, mint korábban – színesebb, részletesebb minden –, de az alacsony felbontású textúrák egy Diablo III után elég illúziórombolónak tekinthetők, annak ellenére is, hogy a két címet a megvalósítás és a művészeti stílus tekintetében nem nagyon lehet egy lapon emlegetni. Az alkotás kinézete éppen ezért maximálisan ízlés kérdése, ha azt nézzük, hogy alacsony a gépigénye, illetve a játékélmény sokkal előrébbvaló, mint a grafika, akkor ez nem igazán lényeges momentum, de a stílus többi képviselőjéhez mérten – rajzfilmes külcsín ide vagy oda – van elmaradás.

Ez azonban egy kicsit sem nyomja rá bélyegét arra az utánozhatatlan hangulatra, amit már az első Torchlight is képes volt sugározni magából, hiszen a küldetések és a felfedezésre váró tájak óriási izgalmakkal fognak kecsegtetni, az újabbnál-újabb ellenfelek pedig folyamatos éberséget követelnek meg az embertől. A végeredmény ugyan korántsem lett tökéletes – a Diablo III után pláne –, hiszen többek között még mindig túl lineárisak a pályák és ránk van erőltetve a mielőbbi szintlépés, de aki szerette a 2009-es elődöt, az aligha fog csalódni a folytatásban, hiszen minden téren szebb, jobb és több lett hozzá képest, a maga stílusában pedig egyértelműen a legjobbak között kap helyet.

Értékelés: 8,5/10