Dust: An Elysian Tail – Játékteszt

Falana vidéke veszélyben van, túlvilági csatlósok bolygatták fel, így az eredetét csak homályos utalásokból ismerő Dust, Ahran Kardja és Fidget segítségével neki vágnak a kalandnak, hogy felszabadítsa szülőföldjét.

A lassan végéhez érkező jelen konzolgeneráció bebizonyította, hogy a dobozos játékokon túl is van élet, ezzel pedig sokadik virágzásnak indultak az indie fejlesztések, amelyek közül az XBLA kínálata messze kiemelkedik a mezőnyből, hiszen elég csak a frissen megjelent Spelunky-ra vagy a Fezre, esetleg a remekbe szabott Brainre gondolni. Ezt a díszes sort gyarapítja a 2009-ben bemutatott Dust: An Elysian Tail is, amivel Dean Dodril megnyerte a Microsoft kezdezményezésére indult Dream.Build.Play versenyt, hogy aztán némi extra támogatással idén augusztusra végleges formát öltsön a metroidvania, a hack&slash, a platformer, illetve az RPG elemekből táplálkozó Dust: An Elysian Tail, ami egy olyan csodálatos történetet mesél el, ami felejthetetlen élményhez juttatja játékosát.

A Dust: An Elysian Tail ugyanis egy felnőtteknek szóló történetet tár fel, aminek a lét és tetteink kérdései ugyanúgy részei, mint önmagunk megismerése, vagy a jó és a rossz harcáról ismert toposzok. Mégis, az ismert motívumok ellenére mindvégig lebililncselő tud lenni a történetvezetés, amiben komoly szerepe van a három főhősnek. Dust maga a megtestesült ártatlanság és tisztaság, múltjáról csak nyomokban vannak emlékképei, míg Fidget éles ellenpólusa, egy cserfes szájú tündér, aki hiába szállítja a mókás pillanatokat, komoly tartalmat vélhetünk felfedezni személyisége mögött. A harmadik szereplő a beszélő Ahran Kardja, aki nem csak Dusttal kapcsolatban hint el folyamatosan titkokat, de olyan rejtélyek birtokosa, amelyek a történet megértése szempontjából is fontosak lesznek.

Ahogy a bevezetőben is írtam, a játékmenet a 2D-s akció-platformer kalandok sajátos jegyeiből táplálkozik és ügyesen teremt egyensúlyt az egyes adalékok között. A metroidvania stílusjegy például abban mutatkozik meg, hogy az egyes pályaszakaszok úgy vannak egymásra fűzve, hogy arénákként működnek, ráadásul bizonyos részei csak akkor nyílnak meg, ha meghatározott képességek birtokában vagyunk, vagyis olykor bizony vissza kell majd látogatnunk egy-egy részhez. Az RPG részek is abban nyilvánulnak meg, hogy játék közben tapasztalati pontokat kapunk, illetve gyűjtögethetünk. Előbbi segítségével képességeinket (életerő, támadás, védekezés és Fidget ereje) fejleszthetjük, utóbbival pedig az attribútumok variálhatóak, illetve a megfelelő helyeken értékesíthetjük is már feleslegessé vált tárgyainkat.

Ami a hack&slash-t illeti, az adja a játék sava-borsát, hiszen a harc egyértelműen az egyik legfontosabb összetevője a Dust: An Elysian Tailnek. Ehhez párosul egy hihetetlenül jól skálázható nehézségi szint, továbbá egy áramvonalas irányítás, ami a nehézségi szinttel szimbiózisban működik, vagyis minél nehezebb szinten játszunk, annál nagyobb odafigyelést igényel, mikor mit nyomunk le. A harcrendszer ugyanis nem csak mezei gombnyomkodásról szól, ráadásul Dust kaszabolós stílusa ötvözhető Fidget távolsági harcra kihegyezett megoldásaival, amiből aztán megszülethet "Dust Storm" kombó. A harc mindvégig taktikus, rendre ki kell ismernünk az ellenfelek erősségeit és gyengeségeit, s mivel klasszikus védekezés nincs, a parry (amikor a megfelelő időben indítjuk az ellentámadást) segítségével tudjuk elkerülni, hogy a nagyobb ellenfelek a halálba küldjenek minket.

A játékmenet, a karakterek, a történet, az irányítás mellett az teszi igazán emlékezetessé a Dust: An Elysian Tailt, hogy soha nem látott részletességgel készült világ tárul elénk. A 720p-s felbontásban, 60 FPS-sel pompázó játék dinamikáját egyértelműen annak köszönheti, hogy az animáció, s maga a körítés is lapokra rajzolva, majd a végeredményt beszkennelve állt össze a végleges kép. A képek közel sem adják vissza azt a pazar élményt, amit egy-egy helyszín képes nyújtani játék közben.

A Dust: An Elysian Tail kisebb segítségekkel, de tulajdonképpen egy emberes munka gyümölcse, s ékes bizonyítéka annak, hogy a több száz fővel készült játékok helyett úgy is lehet művészi és játékos szempontból is élvezetes és izgalmas egyveleget alkotni, ha azt szívvel-lélekkel, s teljes odaadással teszik. Lehet évekbe telik egy ilyen igényes munka összehozása, de a végeredmény és az érte ilyenkor kijáró megbecsülés nem marad el.

Értékelés: 9/10