A diktátor – Filmkritika
12 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).
Sacha Baron Cohen az álfeka Ali G után ismét olyan karaktert kreált magának, akinek bőrébe bújva felhőtlenül, görcsmentesen hozza mindazt a lazaságot, azt a természetességet, amiért évekkel ezelőtt megszerettük.
Sacha Baron Cohen nem a hagyományos értelemben vett humorista, hiszen rendre úgy igyekszik megnevettetni a nézőket, hogy egy kitalált figura bőrébe bújva generál kínosabbnál kínosabb helyzeteket, mindezt egy dokumentarista körítésbe csomagolva. A diktátor azonban több szempontból is eltér az eddigi recepttől, Wadiya köztársaság államfőjének, Aladeennak a története ugyanis egy rendes, egész estés film köré lett felépítve, ami egyszerre állja meg a helyét politikai szatíraként és romantikus vígjátékként is. A film ugyanis nagykanállal merít mindkét stílusból, ami egyszerre mutat fityiszt a romkomoknak, a diktátoroknak, országok közötti konfliktusoknak és az aktuális külpolitikáknak.
A diktátor éppen ezért csak akkor nyújt maximális szórakozást, ha tisztában vagyunk az arab népet jellemző sztereotípiákkal, napjaink diktátoraival, azok ténykedéseivel, egyszóval a külpolitikával, na meg persze a romantikus kommédiákat jellemző vonásokkal. Ezek ismeretében azonban Aladeen admirális amerikai túrája egy felejthetetlen másfél órás rekeszizom-edzés lesz, ahol gyakorlatilag minden egyes jelenetre jut legalább egy ütős poén. Ezek azért is működhetnek, mert aktualitásokon túl, okosan közelítik meg a kínos témákat, így azok hiába sértőek egyesekre nézve, mégis remek görbe tükröt tartanak azok elé, akiknek szól. Mindez annak fényében remek teljesítmény, hogy nem egy jelenetben érzi úgy a néző, ez talán már túllép egy bizonyos határon, de Sacha Baron Cohen nagyon intelligensen, láthatóan alapos kutatómunkát megelőzvén dolgozta ki olykor a valóságot jól megragadó gyilkos poénjait.
Ali G után Borat vagy Brüno karaktere számomra egyáltalán nem tűnt viccesnek, Aladeen azonban hiába országa keménykezű diktátora, első pillanattól kezdve szerethető személlyé válik. Ugyanez elmondható a mellékszereplőkre is, akik elől ugyan rendre ellopja a show-t Cohen, de azért mindenki karaktere jól kidolgozott, nem papírmasékként hatnak a vásznon, így szerves és fontos részei a történetnek, a cselekmény előregörgetésének. A film pedig ennek megfelelően jól működik, a humorpillanatok nem görcsösek, a történetvezetés gördülékeny, s amikor már azt hinnéd, giccsbe fordul át az egész, Cohen biztosítja, hogy ne rombolja le mindazt, amit a közel kilencven perc alatt felépített. Egyértelműen a nyár eddigi legjobb vígjátéka, de talán azzal se túlzunk, ha elmúlt esztendők legjobbjai közé emeljük A diktátort.
Értékelés: 8/10
