Éjsötét árnyék – Filmkritika
13 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).
Tim Burton egy újabb sötét hangulatú komédiával örvendeztetett meg bennünket, ezúttal is tele furábbnál furább karakterű lényekkel és természetesen Johnny Depp parádés főszereplésével.
Az Éjsötét árnyék (Dark Shadows) hagyományos filmklisékkel dolgozik, már a felütésétől kezdve, ráadásul számos filmes remekműre tesz utalást, miközben saját univerzumából is építkezik – egy vámpir többszáz évnyi raboskodás után a hetvenes évek kellős közepén szabadul ki, ráadásul adott egy titkos járatokkal telepakolt ódon kastély számos fura lakóval. Az elsődleges oka azonban annak, hogy nem működik úgy, mint például az Addams Family, abban keresendő, hogy hiába adottak érdekes, földöntúli képességekkel megáldott karakterek (poénok lelövése nélkül csupán a szellemekkel kommunikáló "Victoriát" vagy a két, vonzódásukban, sorsukban és az átoknak is köszönhetően egymásba fonódott ellenlábast – Barnabas és Angelique – is említhetném), jellemvonásaik és karakterük nem teljesedik ki a film cirka két órája alatt, ahogy az ódon, a Collins család vérével és verejtékével épített rezidencia is javarészt feltérképezetlen marad, hiába utal rá Barnabas és Elizabeth, hogy mennyi titkos járatot rejtettek el benne.
Mellette viszont megmaradnak a földhözragadt poénok, például az aranyló M betű a film elején, hogy Carolyn lávalámpája mennyire hasonlít a vérre, Julia doktornő páciens-orvosa közötti viszonyra vonatkozó kérdésének folyománya, vagy éppen az eddigi filmtörténet egyik leghevesebb vámpírszeretkezése (értelemszerűen kő kövön nem marad az irodában), de említhetnénk egy már majdnem Mátrixos elhajolós-Ördögűzős hányós szópárbajt is a két ellenfél között a film végefelé. Bár az egész film hangulata bájos, a poénok ülnek, a karakterek szeretnivalóak, a színészi játék pedig helyenként kiemelkedően jó (a magyar szinkron pedig Victoriát leszámítva szintén ül), valahogy számos megválaszolatlan kérdés marad a nézőben a film megnézését követően. Miért kellett olcsó poénokkal kibekkelni a film részletesebb kibontakozását, a karakterek érvényesülését? Miért kellett helyenként ennyire mellőzni Victoriát, vagy éppen Davidet? Miért kellett bizonyos jeleneteknek nagyobb hansúlyt adni annak kockáztatásával, hogy alkalmanként vontatottá válik a történet, amikor nem is voltak annyira fontosak?
Egyszóval, bár a filmet mindenképpen csak ajánlani tudom minden TB-rajongónak, különösen az olyan percekért, mint a záró jelenetsor (klasszikus utalás a film noir érára), vagy Alice Cooper szerepeltetése, valahol azért azt kell mondjam, hogy komoly űr maradt bennem annak ellenére, hogy kicsit hosszúnak is éreztem a filmet és lassúnak a kibontakozását. Az Éjsötét árnyék egy igazán szerethető és szórakoztató film, amelynek megvannak a maga kiemelkedő pillanatai, amivel bizony, ott lehetne a helye a filmtörténet emlékezetes alkotásai között, ám számos kihasználatlan lehetőség mellett egyedül Johnny Deppre koncentrált a rendező, aki egyébként elviszi a hátán a filmet, ám sokkal teljesebb alkotást kaptunk volna, ha a Collins család egésze nagyobb szerephez és önállósághoz jut – esetleg a felejthető és olcsóbb poénok beáldozása árán.
Értékelés: 7/10
