Diabolical Pitch – Játékteszt

Amikor először meghallottam, hogy Kinectes kidobós játékról van szó, fellángolt bennem újfent a lelkesedés, hiszen mire másra találták volna ki a mozgásérzékelős kütyüt, ha nem valami ilyesmire (tudjátok: bowling, golf, fénykardozás, kidobózás…). A sztori szerint egy lesérült baseball-játékost alakítunk, aki egy démoni lényekkel megpakolt vidámparkba kerül, ahol lesérült karját egy bionikus műkarral kiegészítve sikerül csúcsformába hozni. Ám bár azzal hirdeti magát a park, hogy minden álmod valóra válhat, egy kissé betegesen kinéző, szarvasmarhafejjel rendelkező figura tájékoztat bennünket, hogy ők még nem szeretnék, ha távoznánk, mert hát minden álomnak ára van, így nekünk most végig kell verekednünk magunkat a park öt pályáján, megküzdve a démoni teremtményekkel.

 

A sztori csak akkor tűnik elsőre furának, ha ez ember még nem látott Donnie Darko-stílusú filmeket, ám ha ez megvan, akkor tulajdonképpen könnyen bele tudjuk élni magunkat ebbe a szürreális és bizarr környezetbe. Az alapkoncepció is tökéletes, mivel a legtöbben gyerekként is szerettük a céldobálást a vásárokon, és itt sincs tulajdonképpen másról szó, mint hogy a bal karunkkal célzunk, a jobbal pedig dobunk (jobbkezesek esetén) – vagy ellenfélre célozva, vagy különböző bónuszokat begyűjtve. (Ha nem célzunk a bal karunkkal, akkor elméletileg arra dobunk, amerre a jobb karunk lendül, bár ez így közel sem lesz olyan pontos.) Hogy ennyire ne legyen egyszerű a dolog, a karunk elfárad, ha sokat dobálunk, az ellenfelek pedig ettől még jönnek szemből, így még van egy mentő lehetőségünk, a rúgás, amiből szintén csak korlátozott számút vihetünk be. Ezt leszámítva néha el kell kapnunk a felénk dobott repülő dolgokat – ehhez mindkét karunkat ki kell nyújtanunk -, illetve combók bevitelével elérhetővé válik a Diabolic Pitch/Fire Ball, amikor felfelé kell mindkét karunkat tartanunk, majd megfelelő időben (a Good és Awesome között mozog egy baseball-labda) leengedve nagyobb sebzést vihetünk be egyszerre több ellenféllel szemben.

 

A sztori és a hangulat, a környezet, az ellenfelek és a játékmenet tehát tökéletesen passzolnak, ráadásul folyamatosan újabb és újabb főellenségekkel kell megküzdenünk, akik más és más speciális képességekkel rendelkeznek (például rakétát lőnek ki miközben sebezhetetlenek, ezeket pedig a bal kezünkkel kell becélozni, majd a jobbal kilőni). A játék eleje ráadásul nagyon könnyű, és pillanatok alatt bele is tanulhatunk mindenbe. A sztorihoz társuló bizarr világ pedig szinte magától visz minket előre, hiszen kíváncsiak vagyunk, vajon milyen lények várnak ránk a kastélyban, vagy éppen a park egy későbbi elvarázsolt részén. Eddig sikersztorinak tűnik, nemdebár?

 

A gond ott adódik, ahol a Kinectes játékoknál a legtöbbször szokott lenni. Egyrészről nagyon hamar lefárad az ember jobb karja, még ha piciket dobál, akkor is (nem kell igazi baseballos mozdulatokat bevinni, elég kb. olyan dobásokat végrehajtani, mint a darts-nál a Kinect Sports 2-ben), másrészről pedig iszonyatosan unalmassá válik a játék a második világ kezdetére. Hiába lehet baseball-kártyákat gyűjtögetni, és hiába csurran-cseppen némi extra képesség az ellenfelek terén a játék előrehaladása közben, nehéz elvonatkoztatni attól, hogy igazából ugyanazokat az ellenfeleket "farmoljuk" pályáról pályára, és igazából valahol a második világ közepénél megunja az ember az egészet. (Részben azért, mert elfárad a karja, részben pedig azért, mert elfogy a lelkesedés.) Pedig éppen itt kezd kicsit nehezebbé válni a játék, és bizony, a bosszankodások is itt kezdődnek, amikor főhősünk a harc hevében nem azt célozza be, amit mi szerettünk volna, emiatt pedig veszítünk értékes életerőnkből. Igen, sajnos a Kinect pontossága itt is bőven hagy kívánnivalót maga után, ahogy a reakcióidő is, hiszen sokszor előfordult, hogy a tűzlabda eldobásakor pont jó időben engedtem le a karomat, mégis csak tizedmásodpercekkel később, a "Good" mezőbe érve érzékelte ezt a játék – ez pedig egy intenzív akciójáték esetében megbocsáthatatlan bűn.

 

Mindezeknek köszönhetően a játékos hamar úgy érzi a második világ bevezetőjét követően – ahol egyébként egy horrorisztikus temetőben találjuk magunkat, tele vesztesekkel, akik feladták -, hogy ő itt most köszöni szépen, de elnapolja a dobálgatást egy picit, mert lehet, rásütik a lúzer címkét, ámde van ennél jobb dolga is. (Mintha csak hozzá szólnának ki a fejlesztők: Hé, haver, innentől dögunalom lesz a játék, de ha itt abbahagyod, nyuszi vagy…) Igencsak kár a játékért, mert ha sikerült volna kevésbé monoton módon kialakítani a játékmenetet, illetve egy picit odafigyelni a pontosságra és az ergonómiára, akár sikertörténet is válhatott volna belőle. A bizarr világ, a Grasshopper és Suda51 neve, valamint az egyszerű, de nagyszerű ötlet ugyanis mind olyan tényezők, amikkel sikerre lehetett volna vinni ezt a címet. Így azonban csak azoknak tudom ajánlani, akik nagyon nem tudnak már mivel játszani.

 

Értékelés: 5/10