Kinect Star Wars – Játékteszt

A KSW nem egy játék, hanem minijátékok sorozata. Speciel ez a megközelítés a számomra sosem volt szimpatikus, mert amikor arról van szó, hogy sok különféle játékstílusra kell koncentrálnia a fejlesztőknek, abból gyakrabban jön össze az, hogy egyik sem lesz igazán élvezetes és/vagy használható, mint ha csak egy irányt erőltettek volna (lásd még: Raving Rabbids: Alive and Kicking). Nem partyjáték, mivel elsődlegesen két személyre van kalibrálva, és nem is a felnőtteknek szól – ezt leginkább a Rancor Rampage teszi egyértelművé, ahol a borzalmas irányításon felülkerekedve, különféle mókás mozdulatokat imitálva, egy rancort megszemélyesítve kell letipornunk környezetünket (legyenek azok épületek, droidok, katonák stb.). Az, hogy magát a franchise-t sem sikerült komolyan venni, mi sem példázza jobban, mint a Galactic Dance Off, ami tulajdonképpen egy Dance Central-imitáció, SW környezetben, Weird Al Yankovic-stílusban elferdített slágerekkel. Itt riszálhatunk Leia hercegnőként Jabba előtt, vagy éppen Han Solóként, miközben háttértáncosok rázzák velünk együtt a parodizált dalszövegre…

Ha túltesszük magunkat ezeken a részeken, akkor még vár ránk a történeti mód, amelynek során kezdő jediként vághatunk bele a harcokba, kardozva, vagy éppen az Erőt használva küzdelmeink során. Itt először megismerkedhetünk a Yoda és a közvetlen feljebbvalónk, majd később harcostársunk által tartott képzés keretében a harc alapvető módozataival (a kard tartása (balra, jobbra, felfelé vagy lefelé) védekezéshez, az Erő használata, párbajozás, a ránk lőtt lövedékek elhárítása stb.). Ezt követően pedig már rögtön a harc kellős közepén találjuk magunkat, és pillanatok alatt észre fogjuk venni, egyszerre mennyire egyszerű és mégis kezelhetetlen az irányítás, főleg olyankor, amikor jó ütemben kellene valamit csinálnunk (mondjuk, ugranunk), és a játék ezt nem követi le. Ha ezzel még meg is birkóznánk valahogyan, akkor jön a nagybetűs monotonitás, ami végigkísér majd minket ebben a módozatban. Ugyanazokat a rövid jelenettípusokat variálja ugyanis a játék szinte vég nélkül (azaz elég hamar elérkező véggel – minden játékmódozat aránylag elég könnyen teljesíthető), így a játék garantáltan unalomba (vagy dührohamba) fullad előbb vagy utóbb.

A fenti hibákat tudná orvosolni a Duels of Fate játékmód, ami a színtiszta párbajról szól, ám sajnos nem teszi. A mozdulatok lekövetése és az irányítás itt is botrányos (legsikeresebbek akkor lehetünk, ha össze-vissza vagdalkozunk), ráadásul olyan szakaszosra és vontatottra lett kitalálva a párbajozás, hogy pillanatok alatt elmegy az ember kedve tőle. Körülbelül úgy néz ki ez a rész, hogy támadunk (az attack timerünk ideje alatt), aztán védekezünk (a fent említett négy irányban kell védekeznünk a kardunkkal, attól függően, merre kezd el suhintani az ellen), aztán jön egy clash (amikor tulajdonképpen jó időben meg kell lepnünk az ellenfelünket például egy rúgással, az Erő használatával vagy a kardunk meglengetésével), majd jelenetváltás, és kezdődik minden elölről.

Az egyetlen igazán hangulatos része a játéknak a podracing, ami tényleg megteremti a száguldozás élményét, ráadásul az egymás kilökdösésének köszönhetően igencsak szórakoztató is. Sajnos ez a játékmód sem lett tökéletes, mivel az olyan teljesen fölösleges és az irányítást tönkrevágni képes mozdulatokkal, mint a képernyőnk cseppmentesítése (az egyik karunkkal törölgető mozdulatot kell végeznünk) vagy éppen pont a közelharci lökdösődés (amihez mindkét karunkat gyorsan az egyik irányba kell rántanunk) helyenként kezelhetetlenné válik a verseny, és súlyos másodperceket veszíthetünk a saját hibánkon kívül. Maga a kormányzás és a gyorsítás tökéletesen el lett találva (az egyik karunkat magunk felé húzva tudunk az adott irányba fordulni), éppen ezért nem értem, miért nem lehetett a fent említett cselekedeteket mondjuk a lábmozgáshoz társítani (jó, bevallom, nem túl valósághű például lábbal letörölni a képernyőt, de az oldalra lökdösődéshez pont passzolt volna, a csepptörölgetést meg ki lehetett volna venni, annyira felesleges és zavaró). A másik hátulütője a dolognak, hogy az irányításhoz mindkét karunkra szükség lesz, mégpedig derékszögben behajlítva, így elég hamar el lehet fáradni a játékban.

Maga a tálalás amúgy elég vegyes képet mutat. Mert bár a történeti kampány bevezetése korrekt, és a podracing is megteremti a játék (gyerekekre szabott) hangulatát, a Rancor Rampage és a Galactic Dance Off annyira idétlen, hogy egy lapon sem lehet említeni a többivel. Az átvezető animációk videókból állnak, és elég vegyesek, ami azért sajnálatos, mert egyrészt nem egységes a grafikai minőség, másrészt pedig abban a minőségben, amikben renderelték őket, valós időben is megjeleníthették volna, és akkor nem lenne ennyire éles a váltás a kettő között. Egy SW nevet viselő termékhez képest amúgy csúnya és elnagyolt a grafika – nem tudom, a jogtulajdonosok hogy mehettek bele abba, hogy felhasználják a márkanevet. Mint a fentiekből kiderülhetett, az irányítás egyszerűen rossz, és csak szaporítja azon címek sorát, amelyek egyáltalán nem használják ki a Kinectben rejlő pontosságot. A zenék és a hangeffektek viszont a SW világában megszokott színvonalat hozzák, noha a szinkronhangok sajnos néhol nagyon alulteljesítenek. Összességében óriási csalódás a játék, ami főként csak az ifjabb korosztálynak nyújthat szórakoztatást, de számukra is csak ideig-óráig.