Syndicate – Játékteszt

Egy legenda feltámasztása mindig hatalmas kockázattal jár, de nagyon jól tudta ezt a Starbreeze Studios is, amikor belefogtak a Syndicate újraélesztésébe!

Amennyiben feltett szándékunk, hogy felkutassuk a múltban készült legjobb izometrikus nézetű taktikai akciójátékokat, akkor előbb vagy utóbb garantáltan a látóterünkbe fog kerülni a Syndicate, amelyet egészen pontosan 1993-ban, tehát a videojátékok hőskorának kellős közepén sikerült elkészítenie a Bullfrog Productions csapatának. Akinek fiatalsága vagy egyéb tényező miatt nem mondana semmit ez a név, annak legalább annyit érdemes tudni róluk, hogy a kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb fejlesztőstúdiója voltak, akik a legendás Populous mellett megalkották például a Dungeon Keeper-sorozatot is. Ezekből az információkból már talán nem nehéz összerakni, hogy Peter Molyneux-nak is sok köze volt a Syndicate-sorozathoz, hiszen a játékguru volt a Bullfrog egyik alapítója. Hogy a Syndicate legendás első epizódja mennyire volt meghatározó címe az akkori játékfelhozatalnak – a többi egyáltalán nem, ez biztos –, azt manapság már nehéz kellő objektivitással megközelíteni, hiszen az idő megszépíti az emlékeket. Az Enclave, az első The Darkness és a The Chronicles of Riddick játékok fejlesztői, avagy a Starbreeze Studios mindenesetre úgy határozott, hogy annyira azért mindenképpen fontos cím volt, hogy megérje elkészíteni egy igencsak szabadon értelmezett feldolgozását.

A szimplán Syndicate címmel megjelent alkotás ugyanis szakít az 1993-as szellemi előd izometrikus kamerakezelésével, illetve tulajdonképpen az ott megtapasztalt játékmenet minden sajátosságával. A Starbreeze Studios ugyanis FPS nézetbe – ehhez értenek a legjobban – ültette át az ismerős futurisztikus világot, aminek köszönhetően megismerkedhetünk a 2067-es esztendő kifordult világával, ahol az úgynevezett szindikátusok előmerészkedtek a háttérből és immáron nyíltan vették át az irányítást a Föld lakossága fölött. A sztori kissé klisésnek nevezhető ugyan, de megadja az alaphangulatot, nem mellesleg pedig a konfliktust is ahhoz, hogy a rövidke kampányban – jó esetben is csak 5-6 óra – kellő mennyiségű izgalomban legyen részünk. A három szindikátus – név szerint: EuroCorp, Cyman Global és Aspari) természetesesen állandó csatározásban van azért, hogy feltétlen urai legyenek a digitális világnak, amelynek keretein belül az embereknek egy mikrochipet kell a fejükbe ültetniük ahhoz, hogy feltételek nélkül élvezni tudják az új világrend alkotta örömöket, cserébe azonban a szindikátusok minden egyes cselekedetükről informálódhatnak. Történetünk főhőse Mile Kilo lesz, aki az EuroCorp egyik legjobb ügynöke. Választott szindikátusa emberünket egy speciális chippel ruházta fel – ez lesz a DART 6-os –, amelynek köszönhetően természetfeletti képességekre tesz szert, így képes gondolati síkon irányítani különféle gépeket, illetve belemászni más humanoidok fejébe. Az ő oldalán fogunk néhány igencsak izgalmas küldetést végrehajtani az EuroCorp rabszolgájaként, ám a történet helyett elsősorban inkább a játékmenet lesz az, ami miatt hamar meg fogjuk szeretni a Syndicate élményét.

Aki annak idején nagy rajongója volt az 1993-as elődnek, az nyilván ámulva és bámulva fogja nézni a belső nézetnek köszönhetően testközelből kirajzolódó jövőképet, ami amúgy kicsit csúnyácska lett, de erről később értekezünk. Előbb lássuk a játék menetét, amely tehát az FPS lövöldék sorát kívánja erősíteni, ám korántsem a megszokott klisékből építkezve. A pályák mindegyikén szinte szüntelen az akció, csak nagyon kevés alkalommal és csak nagyon rövid ideig szakították meg az illetékesek átvezető animációkkal az állandó harcokat, amelyekben a többi szindikátus ellenséges hadserege, így rengeteg katona és különféle – elsősorban repülő – harci robotok fognak ránk támadni. Esetenként előkerülnek majd a különböző képességekkel bíró klónkatonák mellett főellenségek is, akik többnyire különleges felszerelésekkel és tulajdonságokkal rendelkező ügynökök lesznek. Velük szemben a legtöbb taktikánk már nem lesz hatásos, hiszen kivétel nélkül mindegyik valamiféle speciális képességgel fog bosszantani minket. A Syndicate pályái rendkívül lineárisak lesznek, még annyi szabadságunk sem lesz bennük, mint például a Crysis 2-ben, ugyanakkor mégsem válik unalmassá a láthatatlan csőben történő előrehaladás, a helyszínek ugyanis általában dugig vannak interaktív lehetőségekkel, amelyek igencsak mókásak lesznek annak fényében, hogy többségüket távolról, elménk segítségével is aktiválhatjuk vagy mozgásba hozhatjuk. Legyen szó egy ajtóról, egy liftről, netán valami speciális szerkezetről, kivétel nélkül mindenre hatni tudunk gondolati szinten. Az amúgy kissé átlagos lövöldözések közben ez igencsak fel tudja majd dobni a játékmenetet, de lényegesen nagyobb élményt nyújtanak majd főhősünk különleges képességei is.

Amint ugyanis fentebb már megemlítettem, Miles Kilo testébe egy speciális mikrochip került beültetésre, amelynek köszönhetően elképesztő dolgokra lesz képes. Az első ilyen az úgynevezett DART nézet, aminek köszönhetően egy a hő-kamerához hasonló látást aktiválhatunk. Ennek köszönhetően a teljes képernyő elsötétül, az ellenséges egységek pedig élénknarancssárga színnel fognak kirajzolódni, így hiába bújnak fedezékbe, akkor is könnyen kiszúrhatjuk őket, sőt, a mód használatával lelassul az idő is, így a sok fedezéket tartalmazó pályaszakaszokon, illetve a nagyobb mennyiségű ellenfelek megjelenése esetében mindenképpen ajánlatos alkalmazni. Hátránya, hogy csak bizonyos ideig érhető el, de szerencsére nagyon rövid a feltöltési ideje. Ennél lényegesen izgalmasabbak azonban azok a technikák, amelyeket Miles szintén a DART 6 chipnek köszönhet, magyarán képes belemászni más emberek fejébe, ezzel pedig átvenni felettük az irányítást. Ezt azonban sajnos csak közvetett formában érhetjük el – pedig jó móka lett volna ténylegesen is belebújni pár másodpercre az ellenség bőrébe –, de a három lehetőség miatt így is alaposan felturbózhatjuk a játékmenetet.  Az egyiknek köszönhetően (suicide) például öngyilkosságra késztethetjük az ellenfeleket, akik látványos módon felrobbannak a beavatkozás következtében, sőt mi több, ha néhány társuk is a közelben van, akkor őket is magukkal viszik a túlvilágra. A másik eshetőség a backfire névre hallgat, ami sajnos a felesleges kategóriát képviseli. Alkalmazásával a ránk rontó ellenfelek fegyvere hátrafelé sül el, ám ezzel nem tudjuk eltakarítani őket az útból, hiszen csak hátrahőkölnek, majd néhány másodperc múlva ugyanúgy folytatják a küzdelmet. A harmadik és egyben utolsó speciális támadás ismét egy hasznosabb darab lesz, ez a persuade nevet viseli, és alkalmazásával alaposan összezavarhatjuk az ellenfél mikrochipjét, ugyanis minden baráti egységet ellenségnek fog érzékelni, így egyenként likvidálja őket, majd dolga végeztével magát is átsegíti az örök vadászmezőkre. Leírva ugyan aprócska újdonságnak tekinthetők a sablon FPS játékokhoz képest ezek a tulajdonságok, de a Syndicate esetében mégis képesek voltak alaposan feldobni a beposhadt „menj és lőj” formulát.

Mivel manapság már nem létezik akciójáték szintlépés nélkül, ezért ezt természetesen tesztünk alanyánál is megtalálhatjuk. Habár a szimpla egyjátékos kampányban nincs konkrét rendszer kidolgozva erre, így csak újabb hasznos képességekkel bővíthetjük ki főhősünk arzenálját, de kooperatív módban már találkozhatunk egy efféle szisztémával. Emiatt pedig érdemes az egyjátékos pályák kivesézése után belevetni magunkat az együttműködésre kiélezett küldetéssorozatba is. A kooperatív lehetőség ugyanis nem csak valódi, hanem egy elsőre bonyolult, de összességében azért logikusnak nevezhető fejlődési rendszert is kapott, amelynek köszönhetően elképesztő mértékben felfejleszthetjük hősünket, akár 20 különleges képességet is elsajátíthatunk vele, a pályákon előrehaladva pedig valódi kooperációban lehet részünk. Kevés olyan erre a lehetőségre szakosodott alkotás jelent meg a múltban a piacon, amelyikben a co-op valóban egymás támogatásáról és az összefogásról szólt volna, a Syndicate azonban éppen ilyen, így érdemes megfelelő társat választanunk magunknak a kampánytól szinte teljes egészében eltérő pályák alatt. A kooperatív mód esetében fontos még kiemelni, hogy nem csak szinteket léphetünk, hanem a sikeres küldetések elvégzését követően pontokat is kapunk majd, amelyekkel fegyvereinket vagy képességeinket erősíthetjük.

A Syndicate összességében tehát egy derekasan összerakott, újdonságokat is tartalmazó FPS játék lett, akadnak azonban negatívumok is vele kapcsolatban. Ilyen például a hangulat, ami – az 1993-as előd nagy rajongójaként – csak nyomokban emlékeztetett a klasszikusra, ez pedig – remake ide vagy oda – számomra orbitális hiba volt. Még ennél is jobban bántott azonban, hogy a játék külleme alaposan le van maradva a kor legtöbb videojátékához mérten, így mondhatjuk, hogy helyenként már-már csúnya, számomra pedig kissé túl futurisztikus is volt a megvalósítás, ami egy idő után kezdett már egysíkúvá és műanyaggá válni. A kampány ennek dacára – talán rövidsége miatt – mégsem válik unalmassá, habár a Starbreeze Studios védjegyének számító imbolygó, az emberi test mozgását lemintázni igyekvő kameranézet sokaknak fog bosszúságot – extrém esetekben hányingert – okozni, mindezt feledtetni fogják velünk az elképesztően jól eltalált hanghatások, amelyekre érezhetően hatalmas hangsúlyt fektettek a készítők. Habár a zenék egyáltalán nem tetszettek, a fegyverek hangjai olyan jól és brutálisan szólalnak meg a hangszórókból, hogy azt még a Call of Duty-sorozat készítői is megirigyelhetnék.

A Starbreeze Studios tehát kijelenthetjük, hogy jó munkát végzett. Habár a játéknak semmi köze nincs a legendás elődhöz, illetve akadnak azért alapvető problémái, összességében a legtöbb játékosnak kellemes élményt fog okozni, hiszen egyedi világot fest le előttünk, a játékmenet esetében is sikerül újdonságokat felmutatnia, de ennek ellenére sem hunyhatunk szemet a helyenként igénytelen küllem és egyéb apró-cseprő hibák felett. Személy szerint jobban örültem volna egy az eredeti klasszikust jobban szem előtt tartó feldolgozásnak, de a Starbreeze Studios-nak sikerült kellemesen meglepnie.

Értékelés: 8/10