King Arthur II – Játékteszt

A nagy sikerű első részt követően a magyar fejlesztők elkészítették a King Arthur folytatását, amely minden téren szebb és jobb lett elődjéhez képest.

Minden bizonnyal homokba dugott fejjel élték mindennapjaikat az elmúlt években azok a magyarországi játékosok, akik nem hallottak a Neocore Games által készített King Arthurról. A rendkívül összetett játékmenetet megvalósító alkotás ugyanis rengeteg nemzetközi elismerést zsebelhetett be a megjelenés óta, így kis hazánk általa ismét felkerült a globális játékpiacra. Nem túlzás kijelenteni, hogy a King Arthur első része – pontszámokat és eladásokat tekintve is – az egyik legsikeresebb magyar csapat által készített videojáték lett. Ennek köszönhetően senkit sem ért meglepetésként, amikor a debütáló epizódhoz gyártott kiegészítők közben bejelentésre került a folytatás, amely ugyanazt az utat követi, mint elődje. Játéktesztünkből kiderül, hogy a Neocore Games stúdiójának sikerült-e megismételnie korábbi diadalait vagy a King Arthur II már a közelébe sem ér a sokunknak számtalan kellemes percet okozó kezdő résznek?

A válasszal nem, de a magyarázattal még késlekedünk egy kicsit. A játéknak ugyanis sikerült az úgynevezett lehetetlen. Nem sokkal, leginkább csak finomhangolásoknak és apró módosításoknak köszönhetően, de valamivel jobb lett, mint elődje volt. Már itt a teszt elején érdemes leszögezni, hogy a King Arthur II olyannyira az első felvonásból építkezik, hogy aki azt magabiztosan kezelte, ismerte és szerette, az itt is azonnal magára fog találni. A folytonosságot természetesen tetten érhetjük a történetben is, amelyben érdekes módon újfent Britannia egyesítéséért fogunk küzdeni. Az előző részben ugyan egyszer már végrehajtottuk ezt a feladatot Artúr király oldalán, azonban egy súlyos sérülésnek köszönhetően ő most ágynak esve várja végzetét, miközben a föld alól különféle démoni teremtmények lepik el az ősi földeket. A király tehetetlen, így eljött az idő az örökös, William Pendragon számára, akire azt a terhet rója édesapja, hogy egyesítse az ismét számtalan frakcióra hullott országot és kergesse vissza a föld alá a megmagyarázhatatlan okból, de rendkívül rossz időzítéssel előkerült démoni teremtéseket. Már a játék elején fel fogjuk fedezni, hogy a korábbi Kerekasztalnak nyoma sem lesz a King Arthur II-ben, összesen ugyanis csak három – de igencsak erős – seregünk lesz arra, hogy megoldást találjunk a problémára. A zászlóink alatt gyülekezett hadak élére Pendragon mellett két másik hőst állíthatunk, így Morgana LeFay-t, Merlin egykori tanítványát, a félig ember, félig tündér varázslónőt, valamint Sir Lancelotot, akit remélhetőleg nem kell bemutatni az Artúr mondakört felületesen ismerőknek sem.

Az ő vállaikon nyugszik tehát Britannia sorsa, a mi kezünkben pedig az irányítás lesz, hogy ezt milyen formában és milyen tempóban hajtjuk végre. Már az első percek alatt, tulajdonképpen a betanításra létrehozott missziók elvégzése után ki fog derülni, hogy a King Arthur II-ben megmaradt minden olyan elem, amit szerettünk korábban, ugyanakkor minden kicsit másképpen, kicsit finomabban és szerethetőbben került tálalásra. Ennek köszönhetően újfent a körökre osztott stratégiai képernyő, valamint a csaták esetében aktivizálódó valós idejű műfaji elemek némi szerepjátékos ízzel történő elegyét kapjuk a betöltést követően. Britannia térképe ismét számtalan apró régióra lett bontva, hőseink pedig hol diplomáciai, hol kalandozó, hol harcban szerzett képességeiket felhasználva fogják egyesíteni a területeket. Ismét fontos szerepet játszanak az évszakok, továbbra is dugig lesz minden régió mellékküldetésekkel, újfent előfordulhatnak járványok a kisebb falvakban és városokban, de sokunk nagy örömére megmaradtak a klasszikus lapozgatós szerepjátékokból ismerős, úgynevezett „olvasgatós” küldetések is, amelyeknek gyakran fontos szerepük lesz a történetben. Természetesen ezúttal sem lesz nyugtunk az ellenség zaklatásától, gyakran csak idegesítő módon berohannak a területeinkre, hogy elfoglaljanak egy fontosabb központot vagy épületet és amikor már elegendő haderőnk összegyűlt a toborzások vagy a küldetések hozományaként, netán csak elegünk van a pimasz felkelőkből, akkor következik a harc, ami a játék többi részével ellentétben teljes egészében valós időben zajlik.

A második részben is lehetőségünk lesz természetesen egyetlen kattintással elintézni a csatákat, de sokkal érdekesebb lesz, ha részt veszünk az összetűzésekben és jó hadvezér módjára mi magunk irányítjuk seregeinket. A harcok esetében szintén maradt minden a régiben, ugyanúgy kontrollálhatjuk és rendezhetjük egységeinket, mint eddig, ugyanúgy megvannak az elfoglalásra váró pontok és ugyanúgy használhatunk mágiát az óriási ütközetek alatt. Fontos azonban felhívnom a figyelmet a csetepaték esetében két igencsak komoly frissítésre. Az egyik nem más, minthogy az imént említett tájékozódási pontok már nem lesznek befolyással a csata kimenetelére. Magyarán elfoglalásukkal szerezhetünk magunknak némi bónuszt, de nem kell majd azért izgulnunk, hogy minél többet a magunkénak tudjuk, mivel a végső elszámolásnál semmi jelentőségük nem lesz. A másik komolyabb újdonság, hogy immáron nem csak földön, hanem levegőben is zajlani fognak az összecsapások, a kampány előre haladásával ugyanis egyre több szárnyas egység csatlakozik hozzánk, addig pedig ne is nyugodjunk meg, amíg legalább egy sárkányt nem sikerült toboroznunk. Egy efféle vadállattal ugyanis nem csak látványosabbak lesznek a harcok, de az érzés, hogy egy óriási dög harcol az oldalunkon, szó szerint felbecsülhetetlen. Természetesen akadtak még aprócska módosulások a valós idejű harcok esetében, így például, hogy az egységeket már az utolsó katonáig el kell pusztítanunk, a megfutamodás lehetősége tehát kizárható, de személyes tapasztalat, hogy mindennél fontosabb lett a mágia, azon belül is a mágikus pajzs használata, ami a félősebb játékosoknak egyértelműen hasznos kellék lesz a számtalan egyéb lehetőség között.

Aki játszott már az első King Arthurral, az nyilván tudja, hogy a hardcore stratégiák után az egyik legösszetettebb videojátékot köszönthettük a cím alatt, aminek a legközelebbi élő rokona talán a Total War-sorozat. Ebből a tulajdonságából szerencsére fikarcnyit sem vesztett a folytatás, így továbbra is egyszerre kel vagy kismillió dologra ügyelnünk minden egyes körben. A főbb momentumok, ahogyan azt már fentebb is kiemeltem, kivétel nélkül megmaradtak, így a morálrendszer, ahol a keresztényi vagy az óhit között egyensúlyozhatunk hősünkkel vagy a fejlődési rendszer, aminek köszönhetően nem csak a hadvezéreket szerelhetjük fel különféle extra képességgel, hanem seregünkre is aggathatunk némi pluszt, méghozzá egy teljesen átalakult szisztéma segítségével. Továbbra is feltűnően fontosak lesznek az ereklyék a játékban, amelyek közül ezúttal hat darab lehet egy időben egy hősnél, de megjelent egy olyan opció, amelynek köszönhetően összeolvaszthatunk legfeljebb három ilyen varázstárgyat, eredményképpen pedig egy az átlagoshoz képest lényegesen erősebb darabbal turbózhatjuk fel hadvezéreinket. Nyilván még több tucatnyi apróságot lehetne kiemelni a rengeteg újdonság közül, így például a folyamatos narrációt – amivel engem egy kicsit az őrületbe kergetett a játék –, valamint az átszabott fejlesztési fát, ugyanakkor képtelenség lenne mindent megemlíteni, így meg sem próbálkozunk vele.

Mielőtt azonban befejeznénk mondandónkat és kijelentenénk végső álláspontunkat a King Arthur II-vel kapcsolatban, muszáj kiemelni, hogy mennyire megváltozott az alkotás külleme. Nem csak Britannia térképe lett sokkal részletesebb és hihetőbb, hanem a kezelőfelület is lényegesen érettebb, komorabb, ha mondhatok ilyet, gótikusabb lett, mint a korábbi epizód kissé még gyermekded felülete. A különféle opciók elhelyezésével ugyan nem mert reformálni a Neocore Games, de én emiatt hálás is vagyok nekik, hiszen így már a betanító küldetések nélkül is azonnal képes voltam magabiztosan kezelni a játékot. Külön ki kell emelni a grafikus motor teljesítményét is, amit én helyenként egy kicsit optimalizálatlannak éreztem, illetve a töltési időkkel sem voltam kibékülve, de cserébe, ha olyan számítógépet tudunk a program alá tenni, ami képes a legszebb beállításokkal futtatni a King Arthur II-t, akkor nem túlzok, csodát fogunk látni. Őszintén mondom, hogy fogalmam sincs miképpen sikerült a magyar srácoknak ennyi és ilyen alaposan kidolgozott egységet egyszerre megmozdítani a képernyőn, de magabiztosan ki merem jelenteni, hogy a látvány lényegesen szebb és egységesebb, mint a legutóbbi Total War epizódban, avagy a Shogun 2-ben volt.

Higgyétek el, egyáltalán nem azért, mert magyar kezek dolgoztak rajta, sőt még csak nem is azért, mert elfogult vagyok, de a King Arthur II egy kitűnő videojáték lett. Még mindig akadnak hibái, így például a kampány második felében érzékelhető brutális nehézségi szint vagy az a tény, hogy egy idő után kezd átláthatatlan lenni a játékmenet, de ezek már az első részre is jellemzőek voltak. Visszatekintve azonban az elődre, néhány momentum kivételével csak és kizárólag előrelépés tapasztalható a játékban, ami így korunk egyik legösszetettebb, de mégis legszórakoztatóbb stratégiája lett, amely éppen ideális választás lehet a hosszú téli éjszakákra. Aki már az első epizódot is szerette, az biztosan nem fog csalódni ebben sem, sőt!

Értékelés: 9,5/10