The Gunstringer – Játékteszt
13 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).
Még sosem volt ennyi menő marionett bábuval játszani… A vadnyugaton… Egy színházi előadás keretein belül… Élő közönség előtt… Mindezt Kinectes irányítással…
Ha nem igazán áll össze a kép bevezető alapján, ne csüggedjetek, inkább töltsétek le a The Gunstringer demóját a konzolotokra, majd próbáljátok ki magatok, ugyanis a prológusból kiderül majd a történet felvezetése. A sztoriról éppen ezért nem is szeretnénk külön értekezni, legyen elég annyi, hogy maga a játék csodálatosan hangulatos körítéssel (és humoros narrációval) vezeti fel az egészet, sőt, ez kitart a játék végéig. Ugyanis az egyik legfontosabb hangulati elem pont maga a narráció, ami olyan, amilyet mindenki elvárhat – érdes, vadnyugati filmes, belevaló és humoros. A körítés többi része pedig videojelentek (FMV) és 3D-s grafika váltakozásából áll össze, ugyanis a történet egy színházi előadás keretébe van foglalva. Mindezt nagyon profin oldották meg a készítők, így a játék alapjai tökéletesek, és adottak ahhoz, hogy az megpályázza az év egyik legegyedibb címe pozíciót.
Maga a játékmenet szintén zseniális és egyben szeniálisan egyszerű. A kezünket használhatjuk karakterünk irányításához, a bal oldalit az irányításhoz (képzeljük el, hogy a marionett bábu farudait tartjuk a bal kézben, így tudjuk jobbra-balra mozgatni, illetve ugrani vele), a jobb oldalit pedig a célzáshoz és a lövésekhez (bár nem kell pisztolyt formázni ujjainkból, úgyis azt fogunk, majd ha becéloztunk mindenkit, csak a vállunk felé kell rándítani azt, és máris elsütöttük). Ennyi. Egyszerű, ugye? A gyakorlatban legalább ennyire az, viszont maga a játékmenet ennél több kihívást is tartogat a számunkra, hiszen lesznek olyan jelenetek, amikor fedezék mögül kell egy főellenséggel végeznünk, lesz olyan, amikor 3D-s scrollozós terepen kell akadályokat átugranunk és ellenfeleket likvidálnunk (ilyenkor az öklünket kell használnunk a mímelt verekedéshez, és nem a kezünkből formázott fegyverrel lövünk), vagy éppen a kamera felé futunk, és azon túl, hogy itt is tereptárgyakat kell átugrálnunk, a hátunk mögött különböző tereptárgyak száguldanak felénk, amiket valahogy ki kell kerülnünk (lásd: Indiana Jones – Az elveszett frigyláda fosztogatói).
A történet ugyan érdekfeszítő, azonban önmagában elég rövidkének számít. Ezt valószínűleg a készítők is sejtették, így a termék újkori ára is olcsóbb a többi AAA-kategóriás címnél. Ennek ellenére még mindig inkább csak egy XBLA-címnek lehetne elsütni, ha… Ha nem lenne hozzá elérhető már az első naptól fogva egy iszonyatosan poénos DLC, a The Wavy Tubeman Chronicles, illetve ha nem adnák hozzá ajándékba a Fruit Ninja Kinectet. Így viszont már tökéletesen rendben van a termék ára, sőt, elkényeztetve érezhetjük magunkat, főleg ha hozzátesszük, hogy nem csak egyedül, de akár kettesben is lehet játszani magát az alapjátékot és a két "ajándékot" is. Utóbbiról a cikkünkben tudhattok meg többet, míg előbbi maga is megér egy misét.
Volt egyszer régen egy Mad Dog McCree nevezetű FMV-lövöldözős játék, ahol előre rögzített videojeleneteken kellett lelőnünk a vadnyugati rosszfiúkat, míg vigyáznunk kellett, hogy az ártatlanok életben maradjanak. Ezt a klasszikust figurázta most ki a Twisted Pixel, és alkotott belőle egy legalább az eredetivel egyező mértékben élvezetes, ám annál sokkal humorosabb sztorit, ahol a Kinect előtt állva, a The Gunstringer során már bejáratott virtuális pisztolyunkkal, a városba tévedő Idegent megszemélyesítve kell lelődöznünk mindenkit, aki az utunkba áll. Természetesen itt elég alacsony az újrajátszási faktor (hiszen az előd előtti tisztelgésként itt is előre rögzített videóról van szó, azaz az ellenfelek mindig ugyanonnan érkeznek), azonban azoknak, akik játszottak az eredeti McCree-játékokkal, garantáltan könny fakad a szemükből, egyrészt a nosztalgia, másrészt a lazára vett humorosság okán. Akik pedig nem ismerik a nagybecsű elődöt, azok a poénok miatt fogják majd végigjátszani a DLC-t.
A The Gunstringer irányítása tehát zseniális és egyszerű, egyben pedig élvezetes is, és nagyban segíti a beleélést. Egyetlen hibája, hogy hiába javasolja a játék, hogy ha elfáradtunk, nyugodtan üljünk le a kanapénkra, sajnos ilyen pózban nagyot romlik a kamera érzékelőképessége, így végig állva érdemes játszani a játékot. Ezt az apró bakit leszámítva egy tökéletesen megkomponált, a két extrával kiegészítve ár-érték viszonylatában is helytálló, teljesen eredeti hangulatú és játékélménnyel rendelkező játékot kapunk, aminek birtokában nyugodtan mutathatjuk az ismerősöknek – lám, megérte beruházni a Kinectre. Az év egyik meglepetésjátéka!
Értékelés: 9/10
