Rise of Nightmares – Játékteszt

Kezdjük talán a grafikával. Ez még szódával elmegy, tipikusan a SEGA játéktermi játékainak szögletességét és elnagyoltságát idézi, ám összességében azért elég változatos terepeken haladunk előre, így ezt még megbocsátja az ember a készítőknek. Folytassuk a zenével és a hangeffektusokkal. Ez sajnos minőségen alulira sikeredett, sem a szinkronhangok, sem a zene nem teremti meg a szükséges hangulatot, hiába is tekergetjük a hangerőt a maximum közelébe, megijedni már csak a történet kiszámíthatósága miatt sem fogunk tudni. Milyen a történet? Teljesen átlagos és kiszámítható, ráadásul a karakterek nagyon elnagyoltak, vázlatosak, és a főellenségek sem jelentenek semmi extra kihívást, ugyanúgy kell harcolnunk velük, mint a többi ellenféllel, annyi különbséggel, hogy néhány extra mozdulatot is be kell vinnünk időre.

Azért a történetről annyit elárulok, hogy Josh bőrébe kell majd bújnunk, akinek alkoholproblémái vannak, és éppen egy vonaton utazik a feleségével, akit egyszercsak elrabol egy lény. A vonat kisiklik, ippeghogy megússzuk, és sikerül elvergődnünk egy barlangszerű képződményig a néhány többi túlélővel, majd innentől kezdve folyamatosan egyre több és több zombival találkozunk. Már a kezdéskor igazán hihetetlen, mennyire gagyik a karakterek, az orosz kalauz, a német raverek, a balerinák, vagy éppen a román tenyérjós, aki magyar tarotkártyából jósol majd nekünk, de maga a történet is ezer sebből vérzik. Ám sajnos mégsem ez az, ami megadja a kegyelemdöfést a játéknak.

Hanem az irányítása. A fentiek mindegyikével még akár meg is barátkozna az ember, ha a Kinectes irányítás révén valami újat, valami fenomenálisat tapasztalhatnánk, és bőszen mutogathatnánk az ismerősöknek a Dance Central és a Child of Eden mellett, hogy biza', erre találták ki a Microsoft mozgásérzékelőjét. De nem. Karakterünk mozgásának irányítása sajnos messze nem tökéletes. Elméletileg a vállunkkal tudnánk forgolódni, ha a lábunkat pedig egy picit előrébb tesszük, akkor elkezdünk előrefelé haladni. A gyakorlatban azonban ez annyira nem működik jól, hogy ezt a készítők is észrevették, és ezért belerakták az automatikus haladás lehetőségét, így ha felemeljük a jobb karunkat, a játék visz minket előre a kívánt irányba. Persze, az elrejtett magnószalagokat így nem fogjuk megtalálni, ehhez magunknak kell körbenézelődni, ám szerencsére nagyon nincsenek elrejtve, így a szemünk sarkából könnyen kiszúrhatjuk őket. Ezeket összegyűjtögetve egyébként jobban kiteljesedik a sztori, és kicsit emelnek az amúgy elég pocsék hangulati tényezőn.

Mint a fentiekből kiderülthetett, főhősünk irányítása és teljes szabadsága tulajdonképpen kihasználhatatlan, annyira idegesítő a fejlesztők által kitalált koncepció. Ettől a darabosságtól (nehézkes navigálás, utána egy kis kaszabolás, esetleg valami időre elvégzendő mozdulatsor, majd átvezető képsorok, majd kezdődik az egész elölről) egyébként az egész játék olyan lesz, mint egy digitális kaland-játék-kockázat könyv. Komoly választásaink nincsenek, mert vagy meghalunk, ha valamit rosszul csinálunk, vagy haladunk előre a lineáris úton (jobb karunkat föltartva, ne feledjük!). Rosszabb esetben a játék folyamatosan arra kér minket a felső sarokban, hogy lépjünk picit jobbra. Aztán ha fél lépést jobbra léptünk, azt kéri, hogy most balra menjünk, mert nem állunk pont a kamerával szemben. A játék egy adott szakaszánál például tőlem folyamatosan ezt kérte, aztán miután feladtam, a következő pályaszakasznál már nem jelent meg a kérés folyamatosan. Lehet, a játék is elunta a dolgot.

A "kis lépés előre" előrehaladási formánál egyébként hasonlóan pontatlan a szoftver, sokszor nem képes érzékelni, hogy a két láb teljesen egymás mellett van, és nem léptem ki előre. A karok és a kéz felismerése általában azonban egész pontos szokott lenni, így a tereptárgyakkal való interakció egész könnyű. Azonban amint elkezdünk hadonászni a közelharcban, a játék sokszor vagy azt hiszi, hogy a vállunkkal is elfordultunk, vagy pont az a helyzet áll elő, hogy fordulni szeretnénk, de nem érzékeli ezt, vagy pedig tényleg össze-vissza forgatjuk a vállunkat is, hiszen próbálnánk beleélni magunkat a küzdelembe – és emiatt halálozunk el, hiszen ha nem pont szemben állunk az ellenféllel, akkor az simán legyak bennünket, mi meg hadonászhatunk napestig.

Idegőrlő az egész úgy, ahogy van, se nem ijesztő, se nem érdekfeszítő, hosszú távon egyszerűen csak fárasztó és rohadtul idegesítő. Bár az alapötlet, hogy mozgásérzékelős horrorjátékot készítsenek, üdvözlendő, a megvalósítás sajnos annyira pocsék lett, hogy a SEGA helyében letagadnám a Rise of Nightmares-t.