Child of Eden – Játékteszt
13 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).
A Child of Eden olyan, mint egy jobbfajta drog, hiszen boldognak érzed magad, gyönyörű látvány tárul eléd, jó a zene, viszont egyáltalán nem káros. Itt az újabb játék, ami bizonyítja a Kinect létjogosultságát.
A Child of Eden története nem lényeges. Van egy lány, akinek az emlékeit digitalizálták, majd jóval később újra felélesztették digitális mását az Edennek nevezett interneten belül. Körülbelül a történet is olyan, mint egy flash, csak éppen mindenféle mellékhatások nélkül. A lényeg, hogy itt vagyunk mi, akiknek a kezében van egy célkereszt, amit a kezünkkel irányíthatunk, a képernyőn meg van sok csillogó-villogó izé, amiket le kell lőnünk. Hogy mindeközben éppen egy lány digitális mását védjük meg a gonosz adatbázisbejegyzésektől, az már csak mellékes, hiszen gyönyörű vizuális orgia és ritmusos, a lövöldözés ütemét megteremtő zene szól mindeközben.
A CoE játékmenete tehát a klasszikus, előre rögzített irányba haladó lövöldözős játékok alapötletére épül, 3D-s megvalósításban és belsőnézetes HUD-dal. Bár a játékot lehet hagyományos kontrollerrel is irányítani, én amondó vagyok, ezt felejtsük el, hiszen a teljes élményhez mindenképpen Kinectre van szükség. Összességében öt, egyre nehezedő pályán (archívumon) kell átrágnunk magunkat, ahol menet közben bossfightokba is akadunk, meg persze az apróbb ellenfeleket is apríthatjuk virtuális fegyvereinkkel. Ebből amúgy két fajta van, az egyik becélozza az ellent, amit mi "süthetünk" el (lock on), míg a másik egy folyamatos, ám kisebb tűzerejű lövéssorozatot ad le (rapid fire).
Természetesen nem csupán arról van szó, hogy lövöldözünk össze-vissza, ez esetben kezünkkel hadonászva, hanem egyrészt a képernyőt is tudjuk kezünkkel egy limitált szögön belül mozgatni-forgatni, illetve a kétféle lövedék kétféle funkciót szolgál. Lesznek olyan, ránk kilőtt lövedékek, amit csak a bal oldali, gyorstüzelésű lövedékkel tudunk likvidálni (ellenkező estben belénk csapódnak, és veszítünk életerőnkből), illetve olyan ellenfelekkel is találkozunk majd, amelyekre csak az a lövedék hatásos.
Az ellenfelek mellett két féle orbbal is találkozhatunk, amelyek visszatöltik az életerőnket, vagy az euphoria esetében, ha felemeljük mindkét karunkat, letisztítja az előttünk lévő teljes képernyőt, megszabadítva bennünket egy lépésben jó sok célponttól, ha jó időben használjuk fel. Ezeket a power-upokat nem részletezték túlságosan, de egyébként nem is nagyon lenne időnk felhasználni őket, mert annyi minden történik egyszerre a képernyőn, hogy 2-3 típusnál többet amúgy sem tudnánk hasznosítani. Mondjuk, egy eseményeket lassító orbot még el tudtam volna viselni, amit mondjuk, körkörös kézmozdulattal hívhattunk volna elő olyankor, amikor már nagyon gyorsak az események.
Magát az élményt, amikor két kézzel "lövöldözünk", elég nehéz szavakba önteni, a CoE tehát tipikusan egy olyan játék, amit magának kell mindenkinek kipróbálnia. Valahogy úgy tudnám összefoglalni, hogy ha a Dance Centrallal hasonlítom össze, bár két teljesen különböző játékról van szó. Legalább annyira nehéz első próbálkozásra a játék, mint a Dance Central, és legalább annyira gyorsan ráérzünk az irányítására és bele is szeretünk, mint a táncjáték esetében. A mozdulataink követése a menüben és a játék során még a DC esetében tapasztaltaknál is jobb, és bár itt nem népszerű slágerek szólnak, még annál is jobban bele tudjuk élni abba a pulzáló látványorgiába, amit a technozene és a mi ritmikus mozgásunk tökéletesen kiegészít. Maga a játék pergő ritmusa és hangulata, valamint a beleélés mélysége a játéktermekben megismert, platformos táncjátékokéra hasonlít (amikor a különböző irányba mutató nyilaknak megfelelő négyzetre kell lépni), ám itt táncolnunk nem kell, és fizikai kontaktusra sincs szükség, hiszen a kamera követi mozgdulatainkat. Néha a grafikai effektek egyébként annyira lenyűgözőek, hogy el is vonják a figyelmünket az eseményekről, éppen ezért külső szemlélőként sem egy utolsó élmény azt nézni, ahogy valaki a játékkal játszik.
A CoE azon túl, hogy szinte lehetetlen abbahagyni, egyetlen hátrányos jellemzővel rendelkezik, hogy nagyon gyorsan ki lehet végezni azt az 5+1 archívumot benne. És ha még hard fokozatban újra is játsszuk az egyes szinteket, valamint megpróbálunk begyűjteni minden csillagot az egyes szinteken, és még a leaderboardot is megpróbáljuk meglovagolni, akkor sem érezzük úgy, hogy teljes értékű játékot kaptunk a pénzünkért. Egyszóval olyan ez, mint a drog. Kaptunk belőle, kiélveztük minden pillanatát, boldogok vagyunk, aztán amikor elfogyott, elvonási tünetek kezdenek jelentkezni. Reméljük, nem kell sokáig várnunk az utánpótlásra…
Értékelés: 9/10
P.S.: Azok számára, akik kifogásolnák, hogy ennyire "felértékeltük" a játékot, szeretnénk tájékoztatásul közölni, hogy az értékelés során az élményfaktort jobban súlyoztuk, mint a játékidőt (próbáljátok ki, megtapasztaljátok Ti is, miért), illetve figyelembe vettük, hogy a CoE az első játéknak számít a fajtájában, és ha később jelent volna meg és klónnak számítana (lásd: MJ: The Experience vs. Dance Central), nem kapott volna ilyen jó értékelést.
