The Witcher 2: Assassins of Kings – Játékteszt

Ríviai Geralt, avagy a szörnyvadász witcher második alkalommal tér vissza közénk egy kis kalandozás kedvéért. Lássuk, hogy miképpen sikerült a megkezdett utat továbbgondoló folytatás!

A fantasy regények és világok szerelmesei szinte egy emberként kaptak a szívükhöz, amikor néhány évvel ezelőtt a CD Projekt RED csapata bejelentette, hogy figyelmen kívül hagyva a divatos univerzumokat, valamint a megszokott kliséket, egy igazi földalatti író által megálmodott fantáziavilág alapján készítenek videojátékot. Andrzej Sapkowski neve akkoriban valóban csak a legelvakultabb fantasy fanatikusoknak mondott valamit, mára azonban ez megváltozott, 2007 októberében ugyanis megjelent a The Witcher névre keresztelt szerepjáték, amely az említett író segítségével, illetve az általa kitalált világ alapján készült. A főhős szerepét magára öltő Ríviai Geralttal az élen egy olyan felnőttes, szokatlanul bonyolult és komoly történettel átszőtt RPG-t köszönthettünk a név alatt, amely csak úgy nyüzsgött az újdonságoktól. Újfajta harcrendszer, szokatlan fejlődési szisztéma, az alkímia kiemelt fontossága és még megannyi más rendhagyó momentum emelte a feledhetetlenség trónjára a witcher első kalandjait, aminek néhány nappal ezelőtt végre megjelent a folytatása is, The Witcher 2: Assassins of Kings címmel. Az alábbiakban erről, illetőleg az első részhez képest megejtett változásokról esik majd szó.

Kezdjük mindenekelőtt a történettel, ami minden egyes szerepjáték esetében egy kényes, nem mellesleg fontos pont. A The Witcher folytatásában közvetetten ugyan, de az első epizód cselekményének továbbgondolásába csöppenhetünk. Ha gépünkön megvannak az előd mentései, akkor az ottani finálé következményeit láthatjuk majd, ellenkező esetben részben mi határozzuk meg a kezdést. Az Assassins of Kings első néhány percében Geraltot egy tömlöcbe zárva találjuk. Hogy mivel érdemelte ki a teljes elzárást, az hamarosan kiderül, Vernon Roche – avagy a király nyomozója – ugyanis egy vallatás keretein belül felidézi velünk a történteket. A több részre osztott nosztalgiázásában interaktívan részt veszünk – ezt tekinthetjük a tutorialnak is –, és hamar kideríthetjük, hogy milyen gonosz átverés áldozataivá váltunk. Történt ugyanis, hogy a Scoia’tel egyik embere, bizonyos Guleti Letho, aki Geralt méltó ellenfele is egyben, úgy alakította a történéseket, hogy sikerült hősünkkel és Foltest királlyal a palota egyik termében hatszemközt maradnia. Kihasználva az alkalmat, Guleti rövid harcot követően végez az uralkodóval, majd az egyik ablakból a mélybe veti magát. A hangzavarra megérkező őrség így már csak annyit lát, amint Geralt kardjával Foltest vérző holtteste felett áll. Senki előtt nem kérdéses, hogy ki volt a tettes, egyedül a witcher tudja, hogy mi az igazság, erről pedig meggyőzi kihallgatóját, Vernont is, így nem éppen hivatalos formában ugyan, de egérutat kap, hogy megszökjön a börtönből, cserébe azonban meg kell találnia az uralkodó igazi gyilkosát és fényt derítenie a miértekre. Utunkra Vernon mellett régi jó barátunk, Triss Merigold is elkísér minket, első állomásunk pedig egy Flotsam nevű kisváros lesz, ahol újabb régi cimborákba botlunk. Bár a cselekmény folyamatosan a király merénylőjének elfogása körül forog, arra már most mindenki mérget vehet, hogy számtalan mellékszál, helyenként a fősodrással egyenértékű küldetések és hozzá kapcsolódó sztorik fogják keresztezni utunkat – így például az állandó másfajú kérdéskör és a többi. Felejtsük el a lineáris mesélési formulát, az egyetlen jó utat, a The Witcher 2-ben garantáltan mi irányítjuk majd az eseményeket, döntéseink következményeivel gyakran csak órákkal később szembesülünk, és ne feledjük, egyetlen végigjátszás alatt biztosan nem fogjuk tudni bejárni az óriási világ minden zegzugát, döntéseink miatt pedig esélyünk sem lesz arra, hogy minden karaktert és minden területet felfedezzünk magunknak.

Az első indítás utáni percekben szinte azonnal fel fogjuk fedezni, hogy az egyszerűsödés a folytatás egyik kulcsszava lett. Hogy ez az esetleges konzolos megjelenés miatt történt-e így, egyelőre nem tudjuk, de számtalan játékmenettel kapcsolatos momentum veszített – talán – felesleges bonyolultságából. Első ízben például a kezelőfelület, amelyből szinte mindent kigyomláltak az illetékesek, egy kistérkép mellett az éppen aktuális napszakot, néhány a hőshöz kapcsolódó kijelzőt, illetve a varázsjelek feltüntetését láthatjuk. El is felejthetjük tehát a leszüneteltethető játékmenetet, aminek köszönhetően percekig bogarászhattunk a képernyőn egy-egy csata vagy fontosabb történés előtt, de a harcmodorok választhatóságát is sutba dobták a fejlesztők. Apropó harcrendszer! A kulcsszó itt is az imént már említett egyszerűsödés. A The Witcher első epizódjában egyértelmű újdonságként hatott és jól is működött az ütemezésre és többféle harcmodorra épülő szisztéma, azonban – újabb konzolos előjel – a folytatásban már az „üsd vágd, nem apád” formula érvényesül. Véleményem szerint ezt a már bevett és működő momentumot nem kellett volna megváltoztatniuk a fejlesztőknek, hiába egészítették ki lehetőségeinket például csapdákkal, illetve kivégzési animációkkal – amelyek gyakran nem is ott játszódnak, ahol karakterünk éppen áll –, a korábbi rendszerrel egyértelműen izgalmasabbak voltak a csaták. Tény, hogy ezáltal felgyorsultak az ütközetek – néha úgy éreztem túl sok és felesleges öldöklésben van részem –, illetve hatékonyabban használhatjuk a witcher hat varázsjelét is, de valami köztes állapot jobban megfelelt volna. Geraltnak természetesen ismét egy acél- és egy ezüstkard áll a rendelkezésére a kaszabolásra – az arzenálban újdonságként bombák, dobótőrök és csapdák is találhatók –, előbbi az emberi ellenfelek, míg utóbbi a szörnyek ellen hasznos. Itt jegyezném meg, hogy az első epizódhoz képest számtalan új szörnytípus került hozzáadásra a The Witcher világához, amelyek elsőre szokatlanok lesznek, de szép lassan meg lehet őket szokni, főleg, hogy a már ismert csúnyaságokról sem feledkeztek meg a fejlesztők. A folytatásban egyébiránt nem kell majd mindenféle könyvet megvásárolnunk ezek megismeréséhez, elég lesz minél többet legyilkolni az adott fajból, és automatikusan bővíthetjük az ismereteinket. Hasonló a helyzet Geralt botanikai tudományával is, annyi különbséggel, hogy a gyilkolás helyett itt a gyűjtögető képességünket kell előtérbe helyeznünk.

A játékban egyszerűsödött az irányítás is. A harc esetében felhasznált egygombos megoldást a vezérlésbe is átültették, legyen szó ugyanis ugrásról, létrázásról vagy csak szimpla mászásról, karakterünk egy kattintással hajtja végre ezeket a cselekvéseket, ami gyakran megakasztja és darabossá teszi a haladást. Konkrét példa, amikor egy hegyről leereszkedve folyamatosan meg kell állni az egyes kiszögelléseknél, ott pedig megvárni, amíg hősünk egy kicsit öregedő mozdulatokkal lemászik, majd folytatja útját lefelé. Mindezek azonban szerencsére eltörpülnek a számtalan újdonság és az első epizódhoz képest megejtett többségben lévő pozitív változtatások mellett! Komolyabban is módosultak például a párbeszédek formulái. Míg a The Witcher-ben akár percekig is töprenghettünk a válaszokon, illetőleg képességeinket nem vonhattuk be a beszélgetésekbe, addig ez a második epizódban megszűnik, gyakran előfordul majd, hogy ha nem választunk időben a lehetséges válaszok közül, a program magától fog dönteni helyettünk. Ez a szisztéma nem rossz ugyan, de többször is előfordult velem, hogy még végig sem olvastam a lehetőségeket, a játék máris választott. Szimpatikus volt továbbá, hogy a witcher varázsjelekkel immáron befolyásolhattuk a beszélgetések kimenetelét, illetve változatosabb választási lehetőségeink lettek, lévén ezekért a lehetőségért már az előd is kiáltott. Ha már a párbeszédeknél tartunk, nekünk magyaroknak fontos lehet, hogy itthon szép anyanyelvünkön élhetjük át Geralt legújabb kalandját. Ugyan szinkront nem kapott a folytatás, de egy nagyon igényes és különösebb fordítási hibáktól mentes feliratozást igen, amelyben hősünk szerencsére megmaradt witchernek, így nem kell a szokatlan vaják névvel bajlódnunk a sztori közben.

Alapos változáson esett át a The Witcher 2-ben a fejlődési rendszer is, amit tulajdonképpen teljes egészében újragondoltak a fejlesztők. Nyugodtan felejtsük el az elődben megismert bronz, ezüst és arany képességpontokat, illetve a lineáris fejlesztéseket is. A második epizódban egy úgynevezett kereszt alakú formulát alkalmaztak az illetékesek, amelynek köszönhetően négy irányba (képzés, kardforgatás, alkímia és mágia) fejleszthetjük karakterünket. Itt mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy bár a program nem köti meg a kezünket, arra mérget vehetünk, hogy mind a négy – de inkább három – irányt nem tudjuk majd teljes egészében kidolgozni, így menetközben kénytelenek leszünk választani. A képzés útvonala mellett tehát vagy jó kardforgatók leszünk, vagy mesteri mágusok, netán alkimisták, esetleg ezek érdekes hibridje. Bármelyik irányban is fejlődünk, minden egyes elérhető képesség esetében két szintet érhetünk el. Így a képzés útján belül választhatunk majd például a keménység közül, amelynek első lépcsőfokán 10 ponttal növekedik életerőnk, míg a következő fokozaton már ötvennel. Minden szintlépéskor egy elosztható képességpontot kapunk, így jól meg kell gondolnunk, hogy azt melyik adottságra verjük el.

A The Witcher 2-ben az elődhöz hasonlóan újfent komoly szerepet kapott az alkímia, valamint a gyűjtögetés is. Az alkímia segítségével a már jól ismert főzeteket készíthetjük el magunknak, amelyek a játék minden terén segítséget nyújthatnak hősünknek. A gyűjtögetés természetesen ehhez kapcsolódik, hiszen bár megtehetjük, hogy a városi füves embertől megvásároljuk az adott varázsital összetevőit, de ha nincs pénzünk, netán egy igazi ritkaságra lenne szükségünk, akkor nekünk kell beszereznünk azt. A gyűjtésben egyébiránt nagy segítségünkre lesz jellegzetes farkas fejet ábrázoló medalionunk is, amelynek segítségével átpásztázhatjuk, úgymond szkennelhetjük a witcher környezetét. Ha élünk ezzel a lehetőséggel, Geralt közelében minden felszedhető növény vagy fontosabb tárgy kirajzolódik, de az energiagócokat is így érzékelhetjük, amelyeken átsétálva hősünk komoly bónuszokat kap. A játékban egyébiránt minden egyes zegzug hemzseg a gyűjthető tárgyaktól, a zsinóroktól kezdve a farönkökön át a rongyokig bármit összeszedhetünk, amelyeket vagy eladunk orenért, vagy élünk egy másik újdonsággal, a barkácsolás lehetőségével. Az alkotásban ugyanis lehetőségünk lesz különböző tervrajzokat szerezni, amelyekkel a megfelelő szakemberhez fordulva néhány hozzávaló segítségével igazán hasznos tárgyakat készíttethetünk magunknak.

Már a játék első részében is kiemelt szerepet kapott a szexualitás, ami nem lesz másképpen a folytatásban sem. A különbség csak annyi, hogy a gyűjthető kártyák helyett ezúttal teljes egészében, animálva nézhetjük meg az aktust. Ilyen és ehhez hasonló apró változásokból még legalább milliónyit lehetne felsorolni a teszt alatt, így például szót ejthetnénk a beépített mini játékokról – újdonság a szkander, de módosult a kockapóker –, vagy a megváltozott és átláthatóbb inventory-ról, azonban helyhiány miatt, és mert nem szeretnénk minden részletről lerántani a leplet, ezt most nem tesszük meg. Helyette azonban kiemelnénk a The Witcher 2 küllemét, ami elképesztően szépre sikeredett. Bár tény, hogy a játék nagyon erős gépet követel ahhoz, hogy maradéktalanul élvezhessük szépségét, de megéri minden egyes hardverfejlesztésre elköltött forint, nem túlzás ugyanis kijelenteni, hogy a The Witcher 2 a valaha készült legszebb szerepjáték lett. Nem csak a városok, a külső területek, az erdők, a karakterek, de még a legapróbb részletek, így a házak berendezési tárgyai is olyan aprólékossággal lettek kidolgozva, hogy arra még a mesésesen csodálatos jelző sem a legmegfelelőbb. Bámulatosan realisztikus lett például a napszakváltozás, ahogy a lenyugvó nap utolsó sugarai beszűrődnek az utcákra, a lengedező szellők pedig a fák földre vetülő árnyékait mozgatják. Elképesztő, nincs is erre jobb szó!

A legjobb azonban, hogy nem csak a küllem tekintetében, hanem a játék egészét szemlélve is egy minden téren kiemelkedő RPG született a The Witcher 2: Assassins of Kings név alatt. Bár a fenti sorok több helyen is negatív fényt vetettek a játékra, ezek olyan apróságok, amelyek eltörpülnek a nagy egész mellett. Ugyan még csak 2011 közepén járunk, de én akkor is ki merem jelenteni, hogy megszületett az esztendő szerepjátéka. Merthogy milyen is lett a The Witcher folytatása? Tartalmas, hosszú és változatos, nem mellesleg izgalmas, lehetőségeink tárháza végtelen, a történet pedig többszöri végigjátszás alkalmával is képes újdonságot felmutatni. Az elődhöz képest reformálódott momentumok többsége abszolút jól sikerült, és ugyan akadnak bugok, apróbb hibák, a küllem és az utolérhetetlen hangulat, amit a fejlesztők itt megalkottak, egyértelműen a trónra emelik a programot. A legtöbb fanatikus minden bizonnyal ilyen folytatást képzelt el Ríviai Geralt kalandjaihoz. Kitűnő munka!

Értékelés: 9,5/10