Need for Speed: Hot Pursuit – Játékteszt

A Criterion Games a Burnout Paradise nyitott világa után álmodott egy nagyot, és úgy döntött megmenti a Need for Speed franchise-t a teljes pusztulástól. És ez sikerült is.

A Need for Speed minden esetben a csodálatos autókról, az élvezetes arcade versenyzésről és a többrésztvevős játékmódokról kellett volna, hogy szóljon. Sajnos az utóbbi időben nagyon más irányba mutattak a fejlesztések, ami az eladásokban is tükröződött. A helyzet orvoslására a Criterion kapott lehetőséget, akik a Burnout Paradise esetében már bizonyították, hogy értik a csíziót, és képesek kiszolgálni az arcade versenyzés szerelmeseit.

A Hot Pursuit esetében tehát ne csodálkozzunk, ha kicsit hasonlít a Burnout Paradise világára egy-két megoldás, de azon se, hogy a játék grafikája szinte minden eddig látottat képes lepipálni. Nem nagyon hittem volna, hogy a fejlesztőknek egyhamar sikerül felülmúlniuk előző munkájukat, ám ebben az NFS-részben még az eddiginél is magasabbra tették a mércét, és lassan már ott tartunk, hogy éppen azért nem tudunk az útra koncentrálni, mert annyira gyönyörű a táj, hogy állandóan elkalandozik a tekintetünk. És akkor a luxusjárgányokról még nem is beszéltünk. A játékban elérhető autócsodák ugyanis mind valódi márkák modelljei, ráadásul menettulajdonságaik is változnak (kb. annyira, mint a Burnout Paradise autóinál), a hangjukat is szépen variálja a program, de a legfontosabb: törnek! Azt hiszem, ezzel minden NFS-rajongó álma vált valóra.

Nézzük azonban az alapkoncepciót. Adott egy térkép, amelynek különböző útszakaszain vehetünk részt versenyeken, üldözéseken. Itt most nem kalandozunk a nyitott világban, hanem egy menüből kell kiválasztanunk az éppen aktuális „küldetést”, aminek során mindig egy már kialakult helyzetbe csöppenünk bele, és menet közben vesszük át az irányítást. Hogy ez jobb megoldás, az nem kérdéses, hiszen nem kell egy városban bolyonganunk az egyes küldetésekre vadászva, ráadásul jobban nyomon is tudjuk követni előrehaladásunkat. A játék során egyszerre kapjuk majd a rossz és a jó oldal küldetéseit is. Karrierünket tehát építhetjük a zsaruk oldalán, a versenyzők nyomába eredve, miközben bármikor bevállalhatunk versenyeket a másik oldalon is, a szabálysértéseket felhalmozó karrierünket egyengetve. Mivel nincs fő történeti szál, hanem az egyes küldetések következnek csak egymás után, így szabadon választhatunk az elénk tárt futamok és a már elérhetővé tett autók közül.

A futamok a játék elején még elég változatosak, hiszen más és más helyzetekbe csöppenünk, akármelyik oldalon is állunk éppen, ám a későbbiekben csak ugyanezek ismétlődnek majd, így kissé monotonná válhat a játékmenet. Azonban, hogy azért ennyire ne unatkozzunk az egyjátékosos módban, különböző fegyvereket is bevethetünk egymás ellen. Az EMP az előttünk haladókat képes visszafogni, a tüskék a mögöttünk haladók elé hárítanak akadályt, az útlezárások jól leszűkítik az utat a versenyzők lelassításához, a helikopter pedig rá tud tapadni még a rövidebb utakat választó ellenre is. A versenyzők esetében a helikopter és az útzár helyett egy iszonyat gyors turbó és egy zavarókészülék áll a rendelkezésre. Ezek a fegyverek nagyjából ki vannak egyensúlyozva, így egyik fél sem kerülhet túlzott erőfölénybe, viszont mivel a felhasználhatóságuk száma korlátozott, és időbe telik, míg újra használhatjuk őket, így minden esetben érdemes megvárni a stratégiailag legelőnyösebb pillanatokat.

Ha az NFS-őrült szemével nézem a játékot, akkor ennél jobbat el sem tudnék képzelni a száguldozáshoz, hiszen szinte minden belekerült, amire igényt tarthat egy vérbeli arcade versenyző, ráadásul az Autolog rendszere nagyon jó munkát végez annak terén, hogy multiban se kelljen rögtön vérprofikkal szembeszállnunk, mert eredményünket barátainkhoz és korábbi versenytársainkhoz viszonyítva láthatjuk. Az Autolog egyben az összes közösségi feladatot is ellátja, és nagyon szépen összefogja a játékban elérhető módokat. A száguldás szerelmeseinek tehát tuti vétel…

…ha viszont olyasvalakinek a szemével nézem a játékot, aki annyira nem rajong az NFS-sorozatért, illetve már játszott a Burnout Paradise-zal, akkor már kicsit azért árnyaltabb a kép, hiszen kb. a huszadik feladatnál monotonná válik a játékmenet, illetve nagyon sűrűn visszaköszönnek a Paradise City-beli kalandok utánérzései. Legalább annyira, hogy sokszor reflexszerűen kihajtanánk az út melletti benzinkutakhoz egy kis turbóért, vagy egy összetört kocsi esetén keresnénk a fényezőt. Hiába, ezek a beidegződések nagyon bevésődnek, ha sokat játszik valaki egy játékkal, és itt a pályatervezés csak még jobban ráerősít erre az utánérzésre. Ehhez még hozzájárul az „elődhöz” képest teljes mértékben másodvonalbeli zene is, ami nagyban ront a játék hangulatán, illetve a tény, hogy az NFS-ben sikerült annyira felturbózni a járműveket és tereptárgyakkal teletűzdelni a shortcutokat, hogy ember legyen a talpán, aki lát is valamit az esztelen száguldozás közben.

Míg egyszer vagy kétszer még mókás lehet látni slow motionben, ahogy autónk ripityára törik, amikor mindez már egymás után többször fordul elő egy kiélezett versenyben, csak azért, mert a sok grafikai elemtől és a nagy sebességtől semmit sem látunk az útból, az már kicsit idegesítően hat. Pedig ilyenből számtalan lesz kalandjaink során, mivel az NFS elég nehéz játék, és azon túl, hogy szinte kötelező az összes shortcutot betanulni, nagyon apró kis hibákon fog múlni, hogy sikerül-e aranyérmet szereznünk az adott futamban. Úgy tűnik, sikerült belépni a videojátékok azon szakaszába, amikor már azért panaszkodunk, mert túl látványos és gyors egy-egy produktum…

Ettől még a Hot Pursuit a saját kategóriájában nagyon jól teljesít, és kiemelkedik az NFS-játékok sorából, ám a teljes arcade közönség kegyeit biztosan nem tudja elnyeri.

Értékelés: 7/10