Time Crisis: Razing Storm – Játékteszt

A Sony válasza a Nintendo WiiMote elsöprő sikereire a szeptemberben megjelent PlayStation Move volt, amely egy elképzelésben egyesíti a tilt szenzoros, valamint az optikai mozgásérzékelés nyújtotta lehetőségeket (PlayStation Eye), rendkívül precíz irányítást téve ezzel a párosítással lehetővé. A fejlesztők nagy elánnal álltak neki szoftveresen is megtámogatni a kontroller-jövevényt, felhasználási területek egész tárházát ismertük meg rövid idő alatt, kezdve a sportok virtuális feldolgozásától egészen a lövöldözős anyagokig. Ezúttal a haldoklófélben lévő árkádipar előtt tisztelgünk három rail shooter kitárgyalásával, melyek a maguk stílusában most talán a legjobbak a PlayStation 3 kínálatban.

A Namco a kilencvenes években hívta életre saját fénypisztolyos, rail shooter franchise-át, ezzel pedig egy véget nem érni látszó rivalizálás kezdődött a Sega hasonló témájú Virtua Cop-sorozatával. A delikvensek játéktermekben és otthoni konzolokon egyaránt hősiesen küzdöttek a rajongók kegyeiért, fanok százezreit toborozták sikerrel hosszú évek leforgása alatt. Az idő a Namcót igazolta, a rivális üdvöskéje három epizódnál kifulladt végül, úgy hét évvel ezelőtt. A napokban megjelent PlayStation 3-ra a Razing Storm alcímmel ellátott Time Crisis-kiadás, amely nem egy, de rögtön három rail shooter játékot tartalmaz egyetlen Blu-ray korongra préselve, két Time Crisis-t és egy műfajbeli családtagot, a Deadstorm Pirates-t. Egyenként is megnézzük, hogy melyiktől mit kapunk, ha PlayStation Move-ot, esetleg G-con 3-at ragadunk pracliba a társaságukban.

A válogatás címadó epizódja egy mellékszálként épül be a Time Crisis sorozatába, több meghatározó dologgal bolondítva meg az ismert receptet. A Razing Storm környezete először is masszívan rombolható, ellentétben a többi epizóddal, szilánkokra lőhető szinte minden egyes tereptárgy körülöttünk, a kezünkben markolászott golyószóró terhelő lövedékzápora alatt játszi könnyedséggel látszik elporladni a terep. A Dél-Amerikában a futurisztikus terrorizmus ellen harcoló S.C.A.R. (Strategic Combat and Rescue) kommandó egyik tagjaként most nem holmi lagymatag csúzlival támadunk laza rossz fiúkra, hanem meglehetősen nagy tűzerejű, masszív sorozatlövéseket és robbanótölteteket indítani képes fegyverekkel, amik atomjaira bontanak szinte bármit, ahogy az meg van írva a rombolás nagykönyvében. A falak ilyen mértékű viszonzott tűzerővel szemben nem védenének semmitől sem, ezért újszerű megoldásként mobilizált kézi pajzsunk adja immáron az oltalmat a ránk támadó, olykor meghökkentően magas létszámú ellenség golyózáporának hevében. A bevetett fegyverek szükség szerint, eseménytől függően változnak, erre nem gyakorolhatunk saját kezű befolyást, mint példának okáért a Time Crisis 4-ben. A Razing Storm árkádverziója tehát nyomokban a klasszikus Time Crisis-receptet követi, nagyobb részben ugyanakkor megreformálja a megszokott dolgokat, teszem azt, az óriási, velünk szemben álló robotfajzataival, de a java csak most jön. Ebben a felvonásban egy sztori mód is helyet kapott, ami szabadon mozgó first person shooter játékká avanzsálja a képernyőn pörgő eseményeket. A PlayStation Move egység végzi ilyenkor a célzást és a fordulásokat, a Navigation Controller pedig helyváltoztatásra bírja a fegyverét szorongató karakterünket.

A divatos belső szemszög ellenére ez a része bűn rossz lett, nem hiszem, hogy valaki is hosszabb időt pazarolna erre szingliben, mert a műfaján belül manapság ennél csak jobbakat találhat magának az ember. Az irányítás Move-val annyira nem vészes, de bőven szokni kell. Hanyagolandó az egész, koncentráljunk e helyett a normál rail shooteres módozatára, vagy a többszereplős, jól ismert módozatokat (Deatmatch, Team Deathmatch, King of the Hill, Capture the Flag) magában hordozó online fps lehetőségekre. Tartalmát tekintve a Razing Storm a legfelszereltebb darabja a kollekciónak, és talán a legélvezetesebb is egyben, előbbihez nem fér kétség. Kár, hogy sűrűn küzd látványos frame rate-problémákkal, amit nevezhetünk esetében konkrétan szaggatásnak is. Grafikából nem jeles, de cserébe olyan mozgalmas kavalkádokat varázsol a képernyőkre, hogy bizony bele fogunk szédülni néhányszor.

A sorozat negyedik számozott darabja nem újonc a PlayStation 3, kínálatában, de ezúttal a PlayStation Move-támogatás hozzásegítheti némi plusz figyelemhez, amit érzésem szerint méltatlanul nem kapott meg két éve, több okból kifolyólag. Bizonyára jóval szélesebb körökben népszerűsíti a frissen kapott Move-kompatibilitás, reméljük, hogy meghozza így majd a kellő hatását. Ez az epizód valójában semmi eget rengető újítást nem hozott a szériába, cipeli magával a Time Crisis franchise védjegyét, a fedezékbe vonulós tárcserét, a szokásos, kétfős kooperációs lehetőséget, valamint a korábbi részekben megismert játékmechanikát, a zónákra osztott pályákat és a pörgős tempót. Bizonyos szituációknál több képernyőn zajlanak párhuzamosan az események, ilyenkor a PlayStation Move jobbra-balra mozgatásával fordulhatunk manuálisan a megfelelő irányba, és lőhetjük halomra az onnan aktuálisan ránk támadó ellenséget. Van kettő, sőt három képernyőre tagolt multi screen action is. Apró szabadságérzetet hivatott nyújtani a többnyire sínen, tőlünk függetlenül gördülő gameplay elnyomása alatt. Ilyen megoldásra nem emlékszem a régebbi részekből, de lehet, hogy csak a memóriám hagyott megint cserben. Négyféle fegyver között váltogathatunk (pisztoly, gépfegyver, sörétes, gránátvető) tetszés szerint, és olykor persze kell is, függően attól, milyen jellegű a ránk támadó veszélyforrás, illetve milyen intenzitású és erejű tűzerőre van éppen azonnali hatállyal szükségünk az invázió minél hatásosabb likvidálásához.

A Time Crisis 4-ben bio-terroristák ellen vesszük fel a kesztyűt, akik különféle élőlények manipulálásával hoznak extra bajt a világ fejére. Óriási bogárrajok, darázsfalkák és még ki tudja, milyen förmedvények nem rontanak életünkre az állig felfegyverzett rossz fiúk társaságában. A városi, helikopteres részben a földtől elrugaszkodva, a levegőben szórunk áldást az ellenség páncélozott járműveire, ami egy az egyben a Sega szintén fénypisztolyos Gun Blade 2-jének koncepciójára hajaz. Szemtelenül lenyúlták a rivális ötletét, de megvalósítaniuk végül nem sikerült profi módon, nem sok vizet zavar így, pedig több lehetőség rejlik ebben a megoldásban is, ha jó kezekben nyeri el formáját. A Time Crisis 4-et azok fogják leginkább szeretni, akik a sorozat korábbi számozott részeit is kedvelték, hiszen ez tartotta meg a legtöbb hagyományos, jól bevált elemet és jellemzően a grafikai stílusirányzatot, plusz az egyéb, már-már klisészerű momentumokat. Nem mondanám, hogy makulátlan rail shooter, megvannak a maga idegborzolós bajai, de a műfaj iránt érdeklődőknek szerethető, legrosszabb esetben is elviselhető darab. Nosztalgiázni sem utolsó elfoglaltság, Virtua Cop-fanok szintén kóstolják meg lehetőség szerint, mert nekik is potenciálisan bejöhet az anyag.

A trióból a Deadstorm Pirates a valódi kakukktojás, hiszen semmi közvetlen köze sincs a Time Crisis-sorozathoz, nem mellesleg játékmenetében is tetten érhetők kisebb-nagyobb műfaji elkorcsosulások. Összességében azért passzol a másik két alkotás mellé, ha másért nem, műfaji egyezésük okán. Külön kiemelendő, hogy ez a produkció korábban nem volt még elérhető otthoni konzolon, csak és kizárólag a játéktermek látogatói élvezhették, így nagy örömmel fogadjuk érkezését. Grafikailag meglátásom szerint ez a legkiforrottabb darab a lemezen, egyedüliként is települ a merevlemezünkre, vele valódi felüdülés kiszakadni a modern háború, hányásig unt környezetből, magával ránt egy tipikusan kalózos kalandba, ami konzolokon óriási hiánycikk manapság. A Deadstorm Pirates nem használja a Time Crisis-ek fedezékes rendszerét, erre valójában nincs is feltétlenül szüksége, tekintve, hogy végtelen lőszerrel rendelkezünk benne, sosem kell újratáraznunk a sorozatlövésre kalibrált csúzlikat. Egy gonddal kevesebb. Különlegessége továbbá, hogy a PlayStation Move-ot több forró helyzetben is navigálásra használja Wheel Action címszó alatt, és jellemzően a hajókormány szerepét tölti be ilyen szituációkban, körözünk a levegőben, imitálva az adott jármű irányítását, sziklák és egyéb veszélyek elkerülése céljából. Ötletes.

Tetszett, hogy ezzel is feldobták kicsit az alapvetően masszív lövöldözésből álló játékmenetet, illetve újféle mozgások levegőbe rajzolására serkentik a célzástól megfáradt karokat. Hangulatát tekintve a Deadstorm Pirates kellemesen tapint rá a téma jellegzetes dolgaira. Alapszintű története is van, e mellé társul a kalandfilmekből imádott, tipikusan kalózos, néhol kis humorral meghintett életérzés. Az ellenfelek és a minket körbevevő környezetek nagyon változatosak, a vízből veszedelmes rákok, húsevő halak, óriáspolipok, a barlangokból denevérek, szárazon pedig csontvázak és szellemek rontanak egészségi állapotunkra. A játék négy, egymástól elérő körülményeket biztosító pályából áll, teljesítésük sorrendjét mi választjuk meg, végig vitelük azonban nem vesz el sok időt az életünkből, tekintve, hogy ez sem több egy árkádgépes portnál. Tetszett a Deadstorm Pirates látványvilága, persze ne számítsunk mindent megszégyenítő effekt- és pixelorgiára itt sem. A színek, a zenék és úgy az egész hatás summázva rendben volt, ám hosszú távon unalmassá válik, nem képes napokig a képernyő elé szögezni senkit sem, és ez a megállapítás a két, szintén rövidke Time Crisis-re is ugyanígy vonatkozik. Újrajátszási faktoruk az átlagfelhasználók számára csaknem zéró.

Nem egy rossz vétel ez a Time Crisis: Razing Storm címmel kiadott rail shooter-válogatáslemez, igazán élvezni és értékelni sajnos érzésem szerint végül mégiscsak kevesen fogják majd. Főként azok figyelmébe ajánlanám a beszerzését, akik velem az élen kisebb hegyomlásnyi zsetonmennyiséget tömködtek bele a műfajt képviselő árkádgépekbe a téma fénykorában, hiszen ők valószínűleg megtalálják benne a számításaikat, nem utolsósorban visszakapnak valamit, ami kihalt az évek során a modern, nyugati trendekből, a tömény játéktermi életérzést. A többieknek csak egy unalmas, rövid, tartalmatlan, több helyütt frusztráló játékmenettel operáló, divatjamúlt kollekció marad, és bizony őket is meg tudjuk érteni álláspontjukon. Mert igen, ennyire másként közelítenek generációk és ízlésvilágok egyazon játék vagy stílus irányába. A rajongóknak túlzás nélkül megér akár 7,5 pontot, de mindenki más nagyjából 6 pontosnak, rosszabb esetben még ennél is kevesebbnek érzi majd. Bőrlehúzós mutatvány ez, nem fogom egy percig sem szépíteni. A PlayStation Move mindhárom produkció alatt remekül tette a dolgát, a hagyományos kalibrálás után pontos és gyors reagálású módon töltötte be a fénypisztoly szerepét. Ha tehetném, hosszabb távon azért a Namco rendszeresített fénypisztolyánál, a GunCon 3-nál maradnék, az mégiscsak hitelesebb játéktermi élményt eredményez, de ezt a fanatizmust nézzétek el nekem, mint egy árkádokon nevelkedett, régi vágású veteránnak.