PlayStation Move: Első körös casual játékok – Játékteszt

Miután sikeresen magunk mögött tudtuk a PlayStation Move technikai és gyakorlati kielemzését, jöhettek az első, kifejezetten a Sony mozgásérzékelős kütyüjéhez írt játékok alaposabb kóstolgatásai. Tekintettel arra, hogy három produkcióból kettő minijáték-gyűjtemény, egy összevont írásban értekezünk róluk, tanácsot adva ahhoz, mit érdemes megvenni az újdonsült vezérlő mellé. Kezdjük is talán a legjobban sikerült darabbal, a Sports Champions-szel.

Címéhez hűen a Sports Champions a sportokra fókuszálva vezeti be az újdonsült PlayStation Move tulajdonosokat a mozgásérzékelős kontroller örömeibe. A név mögött hatféle játszható sportág húzódik meg, néhány népszerű és néhány elfajzottabb ágazatot felvonultatva. Az asztalitenisz, a röplabda és az íjászat képviseli az ismertebb vonalat, míg a frizbis golf (Disc Golf), a golyódobálás (Bocce) és a gladiátorkodás (Gladiator Duel) már az extrémebb sort gyarapítják. A Sports Champions opcionálisan igényli a két Move meglétét, ám ha csak egy van kéznél, az sem baj, működik így is móka, de sajnos az egyszerűsítések miatt elveszik az élvezetek krémje bizonyos sportágak esetében (röplabda, gladiátorkodás, íjászat).

A gladiátorjátékoknál két kontroller esetén például az egyik Move a pajzsot mozgatja, míg a másik a kardot suhintja, ezt a T gomb nyomogatásával egykezesítették a fejlesztők, azaz, ha nyomva tartjuk, akkor a Move a fedezéket navigálja, ha felengedjük, akkor pedig a kardot. Élvezhető persze így is, azonban az élmény csak két Move-val teljes. A Sports Champions egy igazán jól összerakott játék, ügyesen használja ki a Move-ban rejlő lehetőségeket, akkurátus, érzékeny irányítása pedig valóban élvezetessé teszi a vele eltöltött órákat. Valamennyi sportág ténylegesen megköveteli azokat a mozdulatokat, amelyeket a valódi életben is tennénk a művelésük során, mintha igazi eszközökkel űznénk őket a pályákon, és nem csak a pontosság, vagy az időzítés fontos, hanem ugyanúgy a belevitt erő is nagy jelentőséggel bír.

Pár gladiátoros küzdelem és néhány ping-pong meccs után már éreztem enyhe izomlázat, jó referencia ez a számára, átmozgatja a testet a fotelból felállva. A játék grafikája kellemes, bár nem hasonlítható a nagyobb címekéhez, érezni rajta, hogy származását tekintve egy casual-csali, de a kifejezetten Move-os cuccok körében még így is a legjobbak között a helye. A hangulatra sem lehet panasz, és mivel a program engedi saját zenei trackek lejátszását, mindig személyre szabható a társult hangulat.

A mesterséges intelligencia nem a szívatásra lett kalibrálva, tehát magányos Move-ozók sem fognak hajat hullajtani a nehézségi szint miatt, persze az újabb és újabb ellenfelek elérésével egyenes arányban nőa kihívás mértéke. Az egyetlen bajom a tartalmatlanság volt, a mindösszesen hat sportágat kevésnek érzem a leszurkolandó 10-11 ezer forintos árhoz képest, de a többi cucc sem olcsóbb ennél, viszont ez legalább példásan össze lett rakva, jól néz ki és hangulatos, még ha a belbecs mennyiségileg nem is dönt nagy erőkkel hanyatt minket. Párban játszva feledhetetlen szórakozás, party cuccnak első osztályú, kortól és nemtől függetlenül. Ha van rá lehetőségünk, két Move-val álljunk neki fejenként, mert úgy az igazi, úgy adja át teljes formájában magát. Ajánlott vétel, ha kicsit is vonz a virtuális sportolás gondolata.

A korábban Move Party címen beharangozott móka nem volt olyan mély hatással rám, mint az előző delikvens, és ennek több oka is van. Első körben említeném, hogy a Start The Party a régebbi EyeToy, PlayStation Eye sémákra épül, tehát ebben a játékban önmagunkat is viszontlátjuk a képernyőn, és a Move ez esetben csak egy szükségessé tett végtagtoldalék, hol bogárcsapó, hol ventilátor, hol pedig egy ecset szerepét ölti magára a kezünkben, jószerivel Move nélkül is működhetne ez a koncepció, de akkor nem lenne az biznisz a gyártó számára.

Második körben a Start The Party ugyancsak egy minijáték-gyűjtemény, viszont kifejezetten a fiatalabb korosztály igényeihez igazítva, és mivel ez a cím nem csak a Move-ot monitorozza, hanem minket is, célszerű betartani a durván 2 méteres távot a televíziótól számítva, hogy ne minősüljön csalásnak a közellétünk. Igazából semmi különleges nincs a Start The Partyban, összelopkodott, átformált EyeToy-szerű ötletekből építkezik, rögzített díszletek előtt vadászunk bogarakra, reprodukálunk ecsettel egyszerű formákat, vagy fújkálunk zuhanó fiókákat ventillátorral a fészkükbe.

Össze sem számoltam gyerekes zavaromban, hogy hány minijátékot raktak a lemezre, de jóval több van belőlük, mint a Sports Champions-ban. Ezt a cuccot azoknak ajánlom, akik gyermekeiket szeretnék meglepni a frissen szerzett kontroller mellé valami nekik való alkotással, mert felnőttek számára aligha biztosít maradandó pillanatokat. Könnyed, dilis, gyermeteg szórakozás, első és utolsó sorban is fiataloknak szánt kollekció. A grafika nagy részét itt mi magunk és a kamera által bevitt környezetünk teszi ki, a fennmaradó elemek pedig jellegzetesen rajzfilmes hatást keltenek, stílusosan infantilisek, vidámak és színesek. Tizenkét év felett kerüljük el inkább, és válasszunk valami komolyabb anyagot magunknak…

…de semmiképp sem a Kung Fu Ridert! Az első blikkre izgalmasnak tűnő koncepció ugyanis egy végtelenül bosszantó játékélményben csúcsosodik ki, amely frusztráló, idegesítő, igazságtalan és a Move-ot is alaposan megszégyeníti. Adott egy szerencsétlen, kétbalkezes magánnyomozó, Toby és egy nőnemű asszisztens, Karin mint választható karakterek, akik minden erejükkel a nyakukban loholó kínai maffia elől menekülnek Hong Kong lejtős, forgalmas utcáin, de nem akárhogyan teszik mindezt. Kerekekkel szerelt alkalmatosságokkal szelik a környéket, úgy mint irodai székkel, vagy éppen kézipoggyász kocsival. Emellé társul némi kungfu tudás, hogy menet közben elháríthassuk a ránk irányuló támadásokat, amelyeket jellemzően a rosszarcú, feketébe öltözött gengszterek intéznek ellenünk.

A többrészes tutorial végigszenvedése szinte kötelező program, hiszen a kivitelezhető mozgások és gombok funkciói széles skálán mozognak, mondhatni alaposan komplikált az irányítás, bár a legtöbb eleme logikus testi gesztusokkal párosul. A Move-ot felfelé rántva ugrunk, előre tolva begyorsulunk, vízszintesen mozgatva navigálunk és így tovább. A játék alapjaiban véve nem más, mint egy városi környezetben bonyolított downhill-verseny az idő ellen, ahol utcai akadályok egész sora nehezíti vagy éppen segíti a legördülésünket. Lehet ugratni, korlátokon grindolni, pénzeket gyűjteni, rosszarcú alakokat lerugdosni, alacsony kapuk alatt elhajolva átsuhanni, és ehhez hasonló manőverek tarkítják a játékot.

A program pályánként értékel betűk formájában, és ha jók vagyunk, máris megnyílik a következő helyszín. Ami elsőre mulatságos és kellően élvezetesnek tűnik, az kissé jobban kiismerve végtelenül unalmassá, nem kicsit idegesítővé válik. A Move érzéketlensége a Kung Fu Riderben borzalmasan bosszantó tud lenni, nem beszélve arról, hogy nem egyszer igazságtalanul bánik velünk a játék. A készítők minden jel szerint az SSX és a Tony Hawk: Downhill Jam nyomdokain haladva rakták össze a cuccot, de ha már a nagy címekből építkeztek, akkor figyelhettek volna a fentebb említett problémákra is. Nem tették. A grafika itt sem rossz, de sűrűn ismétlődnek az egyes elemek, tehát a küllem sem menti meg az alkotást szemünkben a szégyenteljes bukástól.

Ha már nagyon nem tudsz mit kezdeni magaddal, a zsebedet égető pénzeddel és a frissen szerzett Move-oddal, csak akkor szerezd be a Kung Fu Ridert, de még így is várd meg, hogy nagyjából a mostani ár feléért nyomják az üzletek, mert teljes áron nagy hiba lenne begyűjteni. Nem is értjük igazán, hogy miért nem budget, letölthető címként érkezett a Japan Studio alkotása, mert lemezt pazarolni ennek óriási vétek volt a Sony részéről. Az egyetlen pozitív dolog benne, hogy itt is használhatunk saját zenéket a HDD-ről.