14 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).
Sonic ott folytatja, ahol tizenöt éve abbahagyta, de nem csak a kalandokat, hanem szerencsére a helyes irányú fejlődést is. A Sega sünje fürgébb, mint valaha.
A kilencvenes évek elején egy legenda született világra, Naoto Oshima, Hirokazu Yasuhara és Yuji Naka áldozatos munkájának hála. A Sega ekkortájt a Nintendo-val vívott élet-halál harcot hardver és szoftverfronton párhuzamosan, mely utóbbi az ikonikussá vált Mario-val tarolt óriásit világszerte. Előbbit már nem segítette ki rendszeresített kabalafigurája, Alex Kidd a csávából, ezért egy vadonatúj hősre volt szükségük, aki felvehette a kesztyűt az olasz vízvezeték szerelővel szemben és népszerűbb lehet, mint bármi addig a játéktörténelem során. Rengeteg koncepció és elképzelés felvázolása után végül a Sega-nál a hangsebességet is túllépni képes, kék sünt választották a kemény feladatra, aki a gyorsaságának köszönhetően a Sonic nevet kapta a szent keresztségben. A csapat, aki utána évekig dolgozott a Sega kabalafigurájává vált karakterrel, stílszerűen Sonic Team-nek keresztelődött el, így indult útjára egy immáron húszéves legenda. A kezdeti sikerek kitartottak egészen a kilencvenes évek közepéig, mígnem történt egy generációváltás, majd Sonic a 32-Bit-es Saturn-on már nem rúgott érdemileg labdába. A Sega csak az ezredforduló küszöbén vette elő, porolta le és állította ki a frontra, szintén egy generációváltás felvezetéseként. A Dreamcast egyik nyitócíme már teljes háromdében hozta vissza imádott hősünket a lényegében jól felépített Sonic Adventure képében, jóllehet, a pályák közötti vontatottsága és az erőltetett közjátékok sokasága agyonvágta a korábbi gyors, gördülékeny mechanikát. Jött később egy pazar folytatás, majd innentől a karrierje meredeken lefelé kezdett el ívelni, Sonic régi fénye alaposan megkopott, bár népszerűségével különösebb bajok ennek ellenére nem igazán voltak, hírnevéből és ellenállhatatlan bájából élt meg a zűrös időkben a Sega imádnivaló kéksége, messze nem a minőségi szórakoztatásából.
Akik hozzám hasonlóan rajta nevelkedtek, hangos szóval követelték vissza a régi sémát, a síkbeli játékmenetet, amely ugyan a mai mainstream trendekkel köszönőviszonyban sem állhat, mégis a legjobban ez állt Sonic-nak, nincs saját lábán megálló ellenérv köztudatban. Eljött az idő, hogy belássák, nem hagyhatják figyelmen kívül a korabeli fanok igényeit sem, így durván tizenöt esztendő eltelte után folytatást készítettek a Mega Drive-os Sonic The Hedgehog 3 számára, régi fazonra, ám pompázatos nagyfelbontású körítéssel szervírozva az arra alkalmas HD konzolokon. A Wii-s változat a géptől megszokott sztenderd 480p-n futkos, ott sajnos ez a maximum felbontás, ami működik a platformon. A Sonic The Hedgehog 4 végre teljes mértékben mellőzi az újkori „betegséget”, a térbeliséget és kizárólag a klasszikus perspektívát használja, mint sorozatbeli elődei, így örömünk végre határtalan lehet, hiszen egy darabka régmúltat kaptunk így most vissza, csillogó formába öntve. A számozott negyedik felvonást a Sega és a fejlesztéseket végző Dimps kizárólag digitális disztribúcióra szánta, ráadásul két epizódra szabdalta. Az első epizód pár nappal ezelőtt debütál az európai régióban így letesztelhettük a megújult, nagy öreget, sokak gyerekkorának enyhén punk beütésű, digitális szupersztárjának vadonatúj kalandjait.
Az Episode 1-ben négy, már korábbról ismert tematikát, ha úgy tetszik, világot kapunk vissza, az első és második részben látott, pálmafás zöld zónát (Splash Hill), a Sonic The Hedhog-ból még csatlakozik a labirintusos zóna (Lost Labyrinth), valamint a Sonic 2-ből a kaszinós világ (Casino Street), végül Dr. Robotnik ipari szekciója, a Mad Gear zárja ezt a vonulatot. Bármennyire is törekedtek a fejlesztők a klasszikus elemek egy kupacra gyűjtésében, óhatatlanul belekerültek jótékony újítások is a főzőüstbe. Gyakorlatilag a korabeli játékmechanika nem változott semmit sem, futunk, ugrunk és összekuporodva begyorsulunk, ahogy azt a 16-Bit-es érában is tettük, azonban a tudástárunk kibővült a Sonic Adventure-ben bevezetett Homing Attack-kal, amely képessé teszi Sonic-ot a levegőben az ellenfelek becélzására, majd ágyúgolyószerű kilövésére feléjük, ez a mozdulat a szembenállók számától függően ráadásul láncba is fűzhető. A játékot egyébként ez a skill lényegében megkönnyítheti, ellenben jó reflexeket követel cserébe. Szintén újdonság a régi epizódokhoz képest, hogy immáron tetszőleges sorrendben vághatunk neki a pályák teljesítésének, szabadon választhatjuk őket, amelyek pluszban most már nem kettő, vagy három, hanem négy szekcióra tagolódnak, három normál (a harmadik mindig különc a küllemét tekintve), hosszabb szintre és egy boss harcos darabkára. A bónusz pályákat az első Sonic játék mintájára faragták, annyi csavarral, hogy ez alkalommal nem magától forog a pálya és Sonic-ot terelgetjük benne, hanem sününk szabadesésben zuhan és mi rotáljuk körülötte a környezetet, ahol kiemelt fontosságot kaptak a gyűrűk, hiszen a Chaos Emeraldokhoz vezető utak helyenként kapukkal vannak reteszelve, ezeket pedig a megadott számú arany karikával tudjuk csak átjárhatóvá tenni. Hangulatában és látványvilágában jól visszahozza a régi pályák feelingjét, nagyon nosztalgikus érzés volt ezeken a szinteken is újra kóvályogni, a folytonos forgásból adódóan olykor szó szerint értve. Némi érdekesség, hogy a PlayStation 3-as verzióban a bónusz pályák forgatását kioszthatjuk a Dual Shock 3 mozgásszenzorjaira is, ilyekor a kontroller döntögetése rotálgatja a pályát az összegömbölyödött Sonic körül.
Mint már említettük fentebb, a Sonic The Hedgehog 4 az első pálya teljesítése után teljes mértékben kitárulkozik előttünk, bármelyik világba és szintre azonnal beléphetünk, nincs többé sorrendiesség, vagy kötötten követendő prioritás és ez bizony némi taktikázásra ad lehetőséget, ha meglátjuk előnyeit, ugyanis akármelyik korábbi, könnyebben teljesíthető, gyűrűvel bőségesen ellátott pályára visszatérhetünk életet gyűjteni, ha kifogytunk belőlük a nehezebb szinteken. Valójában nem mondanám, hogy maga a játék nehezebb lenne, mint az előző, Mega Drive-os részek, tehát nagyon jól eltalált kihívási szintet kapunk ismét, nincs az élvezet rovására dühítően kemény fokozata, de nem is gyerekesen könnyű a végig vitele. Sokunk számára a Sonic 4 egy felbecsülhetetlen ajándék egy olyan világban, ahol minden a tér és a polygonok körül forog, akkor is, ha az történetesen nem passzol a képletbe és a játszhatóság rovására megy az egész 3D-s megvalósítás. Tudunk kismillió példát hozni, de nem tesszük. A karakter születésétől kezdve fanatikus rajongója vagyok a korabeli szériának, de mégsem volt számomra kiszámítható, netán unalomba fulladó ez az epizód amellett sem, hogy a világok és sok-sok motívum egy az egyben visszatérő darab, hiszen mindenhol találkozunk csavarokkal, újabb ötletekkel, amelyek észrevétlenül lopják be magukat a régről ismert összetevők közé, jótékonyan díszítik fel a klasszikus univerzumot. Itt van például az első boss-harc Dr. Robotnikkal, akit ha az ismert módon kivégzünk az első világban, akkor most rátesz egy lapáttal. Nem áll rögtön tovább, taktikát váltva támad ismét a láncon himbált faltörő gömbjével, mi pedig újabb ügyességi manőverekkel kényszerülünk őt a következő zóna erejéig hűvösre tenni.
A hangulat fantasztikus, egyszerűen leírhatatlan érzés kerített hatalmába, minden egyes vele töltött percben. A szemnek egyenesen ajándék az 1080p-s (PlayStation 3, Xbox 360) látványvilág, nem beszélve a muzsikákról, amelyek jellemzően régi vágásúak, ugyanakkor modernebb hangzásúak, miközben abszolút hűek az eredeti szintipop stílusokhoz, felidézve bennünk Masato Nakamura-nak, az első két rész komponistájának fülbemászó melódiáit. A háttér látványos módon, több síkon scrollozik (gördül), ezt a trükköt a tér érzékeltetésére használták a kétdés játékokban annakidején, ami most ugyanúgy meghinti a panorámát egy fajta retro, ugyanakkor kellemes vizuális érzülettel. Nem nagyon találtam tehát rajta fogást, még akkor sem, ha kritikus szemmel tekintek rá, félretéve két évtizedes masszív rajongásomat a figura iránt. Számomra, Sonic, futást megelőző gyaloglásának animációja volt kissé esetlen, valahogy nincs szinkronban a talajjal, de begyorsulva már égnek hála minden stimmelt. Személy szerint hiányoltam picit a Sonic CD-ben be- és egyben sajnos kivezetett, álló helyzetű turbózási lehetőséget, de ezt rajtam kívül aligha fogja még valaki konkrétan visszasírni. A Sonic 4 nem csak a sprite alapú 16-Bit-es részek előtt tisztelegve arat babérokat, belecsempésztek néhány nüansznyi elemet a Dreamcast-os érából is, értek ez alatt pár jellegzetes hanghatást a Sonic Adventure-ből, csakúgy, mint az a bizonyos Homing Attack a légi támadások esetében, amely szintén az említett részből eredeztethető. A Homing Attack kiemelten fontos szerephez jut a Sonic 4-ben, mert sokszor csak az ellenfelek képeznek átjárható platformokat a levegőben, rajtuk keresztül pedig a dedikált, ágyúgolyó manőverrel juthatunk csak tovább. Arról nem is beszélve, hogy ezzel a mutatvánnyal rendszerint célba vehetünk rugókat, vagy lógó indákat is többek között.
Az Episde 1 tehát jött, látott és tarolt, minden szempontból egy szinte tökéletes, szédületes iramot diktáló platformjátékot kaptunk kézhez a megszokott spirálokkal, csavarokkal, hurkokkal, furmányos gyorsítókkal, rugókkal, bigyókkal és szerkentyűkkel. Állítom ezt függetlenül attól, hogy valaki ismerős-e a régi epizódok terén, vagy teljesen újoncként csöppen a figura a Sonic imádnivaló, hamisítatlan univerzumába, mert ezt a játékot nem lehet nem szeretni. Aki nem fakad sírva örömében Sonic elképesztően aranyos lábmunkájától hintázgatás közben, annak szíve nincs. A pályadizájn egyszerűen zseniális, a legtöbb ponton a szakadatlan sebességre élezték ki vonalvezetését, de akadnak lassúbb, nehezebb, ügyességi szekvenciák is, ahol sok-sok életet fogunk elpazarolgatni, mire végzünk vele, de végül egy kiváló harmónia érezhető, nagyobb részt a gyorsasági szakaszok javára, ami a sorozat valódi védjegye is egyben. Annyi év bukdácsolás és megalázottság után Sonic szó szerint újra a régi fényében tündökölhet, magasan szárnyal és kétlem, hogy ez a rész bárkinek is megfeküdné a gyomrát csak azért, mert éppen nem pörög-forog háromdében, akár csak az utóbbi elbaltázott felvonások legtöbbje. Ez a játék így kerek és így élvezhető, ahogy van, kicsiknek, nagyoknak, alkalmi mókusoknak és fanoknak egyaránt. A történet hamarosan folytatódik, az Episode 2 keretében, amit tűkön ülve várunk, most már óriási elvárásokat támasztva irányába.
Értékelés: 9,5/10