Halo: Reach – Játékteszt

A Bungie az ezredforduló elején, gyakorlatilag a semmiből robbant be a legnagyobb játékstúdiók közé, hiszen a 2001 környékén debütált Halo: Combat Evolved minden képzeletet felülmúlóan teljesített. Gyakorlatilag egymaga tette sikeressé a szintén akkoriban megjelent első Xbox-ot. Az elmúlt esztendőkben aztán sorra érkeztek a folytatások, illetve a kissé mostohának tekinthető ODST, míg végül idén a Bungie végleg búcsút intett a sorozatnak. Elérkeztünk egy korszak végéhez, aminek a végállomása a sorozatot elindító első rész előzménye lett, az a Halo: Reach, mely mindvégig a címadó planéta végső pusztulásának utolsó óráit igyekszik minél hitelesebben visszaadni.

A játék története 2552 augusztusában játszódik, a cselekmény pedig a Sigma Octanus IV körül vívott csatával nyit, melyben a Covenantok az éppen hazatérő UNSC Iroquois romboló fedélzetén elrejtett nyomkövetővel sikeresen megtalálják az emberiség egyesített katonai erejének, az UNSC-nek a központját. A Reach-en képezték ki az összes ODST katonát, és a Spartan-II katonákat is, de számos titkos kutatóbázis is itt foglal helyet, így nem csak stratégiailag fontos a planéta, hanem a háború végkimenetelét is alaposan befolyásolhatja, ha elesik az itteni védelmi vonal. A történetbe mi akkor kapcsolódunk be, amikor parancsnokunk a Noble csapathoz vezényel át, a veteránokból álló alakulat létszáma ugyanis megcsappant, amikor egy véres ütközetben elveszítették egyik társukat, így nekünk kell megoldani a pótlását. A csapattól szívélyes fogadtatásra ne számítsunk, ráadásul megérkezésünket követően azonnal megkapjuk az első küldetésről szóló eligazítást, így nem igazán van időnk ismerkedni az öt csapattaggal. A játék küldetései egyébként kellően változatosak. Míg kezdetben a visegrádi reléállomásnál kell az előretolt Covenant előörst kiiktatnunk, addig a továbbiakban olyan missziók is várnak ránk, ahol civileket kell kimenekítenünk, vagy egy éjjeli portyázás során kell felderítést végeznünk, esetleg Covenant csatacirkálót kell semlegesítenünk az űrben. A Halo: Reach összesen tíz küldetésen keresztül mutatja be a bolygó pusztulását, a Noble tagjainak hősies önfeláldozása ugyanis biztosan nem vezet majd sikerre, Reach eleste elkerülhetetlen.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a játék céltalan lenne, sőt. Az utolsó harmadban hihetetlen tempóra kapcsol a Bungie, nem győzzük kapkodni a fejünket, és eközben olyan ismerős arcba is belefutunk, mint a Spartan-program szülőanyjával, Dr. Halsey-vel, aki Reach utolsó óráiban ránk bízza majd a későbbi részekben Master Chief hű társaként megismert mesterséges intelligenciát, Cortanát, aminek adattárolóját el kell juttatnunk a Pillar of Autumn űrhajóra, amelynek fedélzetén az első Halo nyitott. Ilyen, és ehhez hasonló élményekben lesz részünk, miközben a reményvesztett utat járva igyekszünk túlélni a bolygó utolsó óráit, perceit. A játék ezt a pillanatot pedig úgy igyekszik megörökíteni, hogy minden eddiginél élethűbb környezetbe helyezi a játékost. Bár a Halo 3-ból ismert pályákhoz képest az itteni játéktér elszégyellhetné magát, a borongós színvilág, a távolban zajló csatáktól villogó látkép hűen tükrözi azt a baljós hangulatot, amit az alapszituáció a játék kezdetén felvet.

És ez a teljes odafigyelés a játék minden porcikáján remekül érződik. A helyszínek változatossága, az azokból felsejlő, régi részekből beugró emlékfoszlányok, az ezt körülölelő vizualitás a tíz kampány mindegyike esetében hozzátesz az élményhez. Ehhez pedig olyan jól bejáratott játékmenet párosul, ami az elmúlt egy évtized alatt rajongók millióit tette igazi Halo-fanatikussá. Továbbra is lineárisan követik egymást a küldetések – összesen tíz kampány -, melyekben megfelelően adagolva váltakoznak az akció- és járműves szekvenciák. Néha magányosan kell felfedeznünk az adott terepet, olykor párban, egyes küldetések alatt pedig a teljes Noble csapat együtt vívja vérre menő, kilátástalan küzdelmét, közben pedig olyan kultikus járgányok volánja mögé pattanhatunk be, mint a Warthog vagy egy elhagyott Scorpion tank. A korábban bejelentett űrcsatát kissé szkeptikusan fogadtam kezdetben, a Sabre pilótafülkéjébe huppanva azonban hamar ráeszmélünk, hogy bár első alkalommal debütált ilyen játéklehetőség a Halo-ban, a Bungie a maga módján hihetetlenül profin rakta össze ezt a játékopciót is. Az űrhajó irányítása tökéletesen kézre áll, könnyű vele fordulni és kitérő manővereket tenni. Egyedül talán a túlságosan is túlzásba vitt célzásrásegítő ront az összképen, mégis ez a fejezet volt a Halo: Reach egyik legélvezetesebb pillanata.

Az újdonságokkal se fukarkodott a Bungie, bár közel sincs annyi érdekes újítás, mint azt valószínűleg sokan várták, a fegyverek esetében tett módosítások és fejlesztések leginkább a többjátékos módban lesznek majd érezhetőek, ahogy a  páncélba integrált képességek is. Ezekből mindig egy lehet nálad, alapesetben pedig megkapod a sprintelést, amihez olyan új képességeket társíthatunk, mint a harmadik részből ismert védőburok, vagy a multi bétájából már jól ismert pajzs, jetpack és hologram. Mindegyik időkorláttal van ellátva, azonban folyamatosan újratöltődnek, így a kampányban is lehet velük taktikázni.

A Halo: Reach minden elemében egy zseniális játék, mind a prezentáció, mind a katartikus élménnyel párosuló interaktív történetmesélés olyan eleme a produkciónak, ami miatt a bolygó pusztulását is könnyebben fogadja be az ember. A küldetések változatosak, a látvány ugyan itt-ott kopottas, de összességében hihetetlenül pazar, és közben a szívünket is külön öröm tölti meg, hiszen rengeteg magyar vonatkozás köszön vissza a játékot játszva. Egyedül talán a játék rövidségét lehet felróni negatívumként, de a multiplayer változatossága és rengeteg funkciója ezt is könnyen feledteti. A Bungie búcsúja nem is sikerülhetett volna jobban, és egyhamar biztosan nem felejtjük el, hogy minden a Reach-en kezdődött.