Alpha Protocol – Játékteszt

Sokféle szerepjáték létezik, de kémes témában még nem igazán készült egy sem. Ezt az űrt kívánja betölteni az Alpha Protocol, mely egyben az Obsidian (KOTOR 2, Neverwinter Nights 2) első, teljesen saját játéka is. Nagy reményekkel vártuk a programot, mely a kiadott előzetesek és képek alapján nagyon ígéretesnek tűnt, de a kiadó, a SEGA, valamiért folyton csúsztatta a megjelenést, és ha lehet hinni a pletykáknak, akkor a fejlesztőknek sem hagytak nyugtot. Hogy ebből mi látszik meg a végleges terméken, a továbbiakban megtudjátok.

 

Mint mindig, most is kezdjük a történettel. A bevezető képsorokban láthatjuk, amint feltehetőleg arab terroristák lelőnek egy amerikai utasszállítógépet, majd átvált a kép egy kihallgató szobára, ahol a bent lévő úriember az éppen érkező személyt okolja az eseményekért. Újabb ugrás, ezúttal hetekkel korábbra, ahol főhősünk, Michael Thorton bódultan tér magához egy idegen helyen. Nem tudja, hol van, és hogy került oda. Talál egy PDA-t, amin keresztül egy Mina nevű nő szökésre biztatja, ami a körülményeket figyelembe véve, teljesen logikus döntés. Néhány őrt leküzdve kiderül, hogy valójában csak a szupertitkos Alpha Protocol nevezetű kormányügynökség „toborzásán” vett részt, és azonnal el is küldik egy bevetésre, amely az első lépés a felvezető videóban látott szoba felé.

 

Mint minden rendes szerepjátékban, itt is karaktergenerálással kezdjük a játékot, bár lehetőségeink elég korlátozottak. Először is meg kell adnunk karakterünk előéletét, mivel külsőnk megváltozatására csak játék közben, megadott helyeken van lehetőségünk. Hat lehetőség közül választhatunk, melyek a következők: Soldier (Katona), Field Agent (Titkos Ügynök), Tech Specialist (Technikus Szakértő) és Freelancer (Szabadúszó). Ezeknek mindössze annyi jelentősége van, hogy a különböző előéletekhez különféle jártasságok tartoznak. Például a katona járatos a fegyverhasználatban, lopakodásban viszont nem. Kivétel ez alól a Szabadúszó, aminél mi magunk oszthatjuk el a tapasztalati pontokat. Ezeken kívül választható még a Recruit (Újonc) és a Veteran (Veterán) opció is. Az Újonc mód igazi kihívást biztosít, mivel képességek terén abszolút nulláról indulunk, plusz még kapunk új párbeszéd lehetőségeket is. A Veterán mód csak akkor választható, ha már Újoncként egyszer végigvittük a játékot, és itt még több választási lehetőségünk lesz, s ezzel egyenesen arányosan nő a nehézségi fok is. Miután kiválasztottuk a számunkra megfelelőt, akkor következik a képességeink megtekintése. Mivel nem fantasy vagy sci-fi szerepjátékról van szó, így skilljeink a lopakodásra, közelharcra, életerőnkre, technikai tudásunkra és különféle fegyverek használatában való jártasságokra vonatkoznak. Összesen kilenc darab van belőlük, amiket egyenként a tizenötödik szintig fejleszthetünk. Ha elfogadhatónak találjuk a pontelosztást, akkor kezdődhet a játék.

 

A játékmenetet anno úgy reklámozták, mint a Mass Effect és a Splinter Cell szerelemgyermekét, és ezt valamilyen szinten sikerült is teljesíteni. A küldetések megoldására kétféle lehetőség nyílik: vagy csendben lopakodva, mindenkit elkerülve, esetleg elkábítva jutunk el a célunkig, vagy a Gears of War-hoz hasonlóan fedezékről fedezékre haladva írtjuk ki az ellenségeinket. Mindkét út járható, csak éppen a lopakodó mód kivitelezése sajnos nem a legjobb. Tejesen esetleges, hogy mikor és miért vesznek észre bennünket, legalábbis én nem nagyon jöttem rá a rendszer lényegére. Gyakran a legkisebb zajra is azonnal reagálnak és támadnak az őrök, de az is nem egyszer előfordul, hogy észre sem veszik, ha mondjuk a társukat lelőjük, vagy éppen az orruk előtt szaladunk el. Sőt, az sem zavar senkit, ha esetleg valakit a kamerák előtt lövünk agyon. Pedig elég sok lehetőség rejtőzik a feladatok csöndes megoldásában. Ellenfeleink kiiktatásához használhatunk különféle kábító gránátokat, és rengeteg közelharci mozdulattal is ártalmatlaníthatjuk őket. A közelharchoz mindössze egy gombra van szükség, és a Martial Arts (Harcművészet) képesség fejlettségétől függően tudunk egyre pusztítóbb és látványosabb sorozatokat végrehajtani. Említésre méltó még, hogy pisztolyunkba pakolhatunk kábítólövedéket is, amely nem hagy vérfoltot maga után, de sajnos a program nem tesz különbséget abban, hogy milyen lövedékkel is terítettük le a célpontunkat, tehát teljesen mindegy, mivel is lövöldözünk. Ugyanakkor ne felejtsük el, ez nem egy Splinter Cell, tehát teljesen lényegtelen, hogy ölünk-e vagy csak kábítunk.

 

Másik véglet a Rambo-féle megközelítés. Ez a könnyebben járható út, ha a küldetések teljesítéséről van szó. Persze ez sem megy olyan könnyen, ugyanis a pontosságunk az adott fegyver területén szerzett jártasságunk mértékétől függ. Tehát, ha mondjuk a pisztolyra nem költöttünk pontot, akkor csak testközelből érhetünk el vele pontos találatot, messzebbről leadott lövések esetén viszont csak a vakszerencsén múlik, hogy eltaláljuk a célpontunkat. Mellesleg bizonyos távolságból célra tartva fegyverünket, a célkereszt elkezd vörösödni, és ha teljesen vörös lett, akkor kritikus találatokat érhetünk el. A fedezékrendszer sem működik a legtökéletesebben, nem mindig érzékeli elsőre a program, hogy mi fedezékbe szeretnénk vonulni, és ez nem a legkellemesebb dolog a tűzharcok közepette.

 

A lopakodás és a lövöldözés mellett gyakran fogunk számítógépeket feltörni, zárakat kinyitni és riasztókat hatástalanítani, melyeket mini játékok formájában tálalnak a fejlesztők. Ezek eleinte nem túl nehezek, de ahogy haladunk előre a játékban, egyre nehezebbekké válnak, néha túlságosan is. Nézzük ezeket egyesével! A zárnyitás viszonylag egyszerű, az adott különböző hosszúságú rudakat kell az egér segítségével a középső vonalon megfelelően elhelyezni, majd kattintani és már rögzítve is van. A riasztók hatástalanítása sem bonyolult, a dolgunk mindössze annyi, hogy a megadott számokhoz a megfelelő utat megtaláljuk azok kezdetére kattintva. A legnagyobb kihívást a hackelés fogja jelenteni, ugyanis nagyon szemfülesnek és gyorsnak kell lenni hozzá. A számítógép feltöréséhez kapunk egy téglalapot, amin a Mártixhoz hasonlóan folyamatosan peregnek a számok, és a mi dolgunk ebben a számfolyamban megtalálni két kódrészletet, melyeket a billentyűzet és az egér segítségével kell egymásra helyeznünk. Mindegyik mini játék sikertelensége azonnal beindítja a riasztót, ami értesíti a rosszakaróinkat a jelenlétünkről. A minik ötletesek és nem lennének rosszak, ha az egér irányítását nem rontották volna el. Valamiért nagyon nehézkesen lehet mozgatni a dolgokat a rágcsálóval, és ez nem egyszer vezet kudarchoz és idegeskedéshez.

 

A fent leírtakra lehetőségünk lesz Szaúd-Arábiában, Oroszországban, Tajvanon és Olaszországban is. Mindegyik helyszínen rendelkezésünkre áll egy Safehouse (biztonságos búvóhely), ahol az internetes feketepiacon vásárolhatunk fegyvereket, eszközöket, kiegészítőket, és itt változtathatunk hősünk külsején is. A feketepiacon nemcsak fegyvereket és kütyüket vehetünk, hanem a titkos ügynökök második legjobb barátját, azaz információt is (Intel). Ezek a potom összegbe kerülő infók létfontosságúak tudnak lenni küldetéseink során, mivel adhatnak plusz feladatokat, megbízásokat, és bővíthetjük a játék fontosabb szereplőiről, szervezeteiről nyitott aktáinkat is. Illetve ha már az aktáknál tartunk, megjegyezném, hogy a terepen begyűjtött aktákat és a karakterlapunkat a Tab billentyű használatával nézhetjük meg, csakhogy, a játék erről egy árva szót nem szól a játékosnak.

 

Apropó szereplők! A játék egyértelműen legjobban kidolgozott része a történet, és a zseniálisan megírt karakterek és párbeszédek. Rengeteg szereplővel fogunk összefutni, és majdnem mindegyikükkel megkedveltethetjük magunkat, de akár annyira ellenszenvesek is lehetünk nekik, hogy képesek lesznek ellenünk fordulni. Nem árt jóban lenni mindenkivel, ugyanis a küldetések alatt van egy koordinátorunk, akivel ha jóban vagyunk, különféle bónuszokat kapunk, amik nagyban megkönnyítik a dolgunkat. Az, hogy az emberek hogyan viszonyulnak hozzánk, a párbeszédekben adott válaszainktól függ. A verbális kommunikáció a Mass Effect-ben és a Rise of the Argonauts-ban látott módon történik, miszerint kapunk általában három válaszlehetőséget, jelen esetben stílust, amivel reagálunk az elhangzottakra, limitált időn belül. Lehetünk agresszívak és kemények, mint az idén nyugdíjba vonuló Jack Bauer, vagy esetleg igazi sármőrök, akárcsak a legendás 007-es, de reagálhatunk teljesen professzionális módón, célratörően, amolyan Jason Bourne szerűen. Az egyes személyekről szóló aktáinkból tudhatjuk meg, hogy ki milyen stílusú embereket kedvel, így tudni fogjuk, kinek milyen módon reagáljunk a kérdéseire. A fenti lehetőségek mellett reagálhatunk még viccesen, közömbösen stb., de ezek annyira nem jellemzőek. 

 

A viszonylag rövid, 15-20 órás játékidő alatt különböző döntéseket kell meghozunk, amelyek kihatnak a történet végkifejletére, plusz még az is, hogy kikkel milyen viszonyban vagyunk, így többszöri végigjátszásra is okot ad a program, ami dicséretes dolog.

 

Technikai oldalról nézve sajnos nem teljesít túl jól az Alpha Protocol. Hiába hajtja a programot a már sokszor bizonyított Unreal 3 engine, ha azt egyszerűen nem ismerjük fel. A textúrák nagyon lassan töltődnek be, ráadásul akadnak elég homályosak is közöttük, a tereptárgyak poligonszáma is alacsony, arról nem is beszélve, hogy a belső terek elég egyhangúak, és kidolgozatlanok. A karakterek valamivel jobban festenek, de messze alulmaradnak attól, amit pl. a szintén UE3-as Mass Effect 2-ben láthattunk. (Egy kis érdekesség: a főnökünket alakító Westridge akár az ikertestvére is lehetne a Half-Life sorozatbéli Dr. Eli Vance-nek). A szereplők mozgása is hagy némi kivetnivalót maga után, ugyanis nagyon darabos, és mintha a levegőben csusszannának, amikor lépnek.  Ettől függetlenül egész kellemes a grafika, de a hibás portolásnak köszönhetően néha akad a játék, és ilyenkor még a kamerát is elmozgatja, ami hihetetlenül bosszantó és élményromboló tud lenni.

 

A hangok terén viszont jól teljesít a program. A zenei aláfestés megfelelően hangulatos, és mindig a helyzetnek megfelelő. A szinkronhangok is nagyszerűen teljesítenek, élettel töltenek meg minden karaktert. A profizmus nem is csoda, hisz szinkronszínészek nagy része a Dragon Age Origins-ban és a Mass Effect 2-ben már bizonyított.

 

Összességében tehát egy hibáktól hemzsegő, elavult grafikájú, ellenben nagyon hangulatos és ötletes szerepjáték lett az Obsidian első önálló játéka, mely rengeteg javítás után akár még igazi klasszikussá is válhat. Szerintem az akció és a szerepjáték rajongóknak egy próbát mindenképpen megér Michael Thorton kalandja.