Metro 2033 – Játékteszt

Kétségtelen, hogy nem lehet egyszerű feladat egy regényt FPS-ként feldolgozni úgy, hogy a végeredmény hű legyen a forráshoz, ugyanakkor játékként is igazi minőséget képviseljen. Márpedig a 4A Games emberei ezzel próbálkoztak, ugyanis a Metro 2033 Dmitry Glukhovsky azonos című regényének történetét tárja a játékosok elé. Eszerint egy baljós jövőben járunk, ahol az emberiség egy bővebben nem részletezett atomháborúval gyakorlatilag lakhatatlanná tette a Föld felszínét, így az életben maradtak a felszín alá húzódtak menedékért. Viszont, ahogy az már az ilyen poszt-apokaliptikus történetekben lenni szokott, az emberi életet nem pusztán a sugárzás, a nukleáris tél, illetve a különböző anomáliák fenyegetik, a sötétben ott leselkednek az armageddon torz teremtményei is, akik csak az alkalmat várják, hogy széttéphessék a legbátrabbakat, akik a táborokon kívülre merészkednek más túlélőkkel kereskedni, vagy éppen az elesettek felszerelését begyűjteni.

 

Hősünk, Artyom ilyen körülmények közt nőtt fel, s még életében nem hagyta el az otthonául szolgáló állomást, ám új fenyegetéssel kell szembenézniük, az úgynevezett Sötétekkel (Dark Ones), így útra kel, hogy eljutasson egy fontos üzenetet Rigába, s ezzel megmentse otthonát. Az út nagy részét a végtelennek tűnő moszkvai metrórendszer alagútjaiban tesszük meg, de alkalmunk lesz majd felmerészkedni a felszínre is, hogy a halott Moszkva romjai közt halálra fagyott, illetve szétmarcangolt szerencsevadászok hátrahagyott holmija közt kutakodjunk.

 

A játék legerősebb része az atmoszféra és a hangulat, ami ebből a halott környezetből árad. Vitathatatlanul látszik, hogy az orosz fejlesztők rengeteg energiát fordítottak a világ kidolgozására, s talán ez lett a program egyetlen olyan eleme, amibe nem igazán lehet belekötni. Az alagutakban, melyeket sok esetben csak saját fejlámpánk világít meg, hihetetlenül erős klausztrofóbiás érzés keríti hatalmába a játékost, amit csak tetéznek a teljesen elhagyatott, elfelejtett, vagy elátkozott szakaszok. A Metro 2033-ban ugyanis bizonyos területek az emberekhez tartoznak – főleg táborok, ellenőrzött kereskedelmi szakaszok stb. –, mások a mutánsok felségterületei – ezeket könnyű felismerni a relatíve sűrűn előforduló megcsonkított holttestekről –, de vannak teljesen elhagyatott területek is, melyekről az emberek közt hátborzongató kísértethistóriák terjengnek, hiszen ezeket a helyeket valamiért még a mutánsok is kerülik, tehát kell ott lennie valaminek, ami még ezeket a borzalmakat is megrémíti. Röviden összefoglalva a világ megvalósítása hatalmas dicséretet érdemel, a környezet egyszerűen lenyűgözően néz ki és a hangulati elemek is tökéletesen a helyükön vannak.

 

Sajnos ugyanez már nem mondható el a játék többi részéről. Így például az NPC-k szinte botrányosan rosszra sikerültek. Első ránézésre még nem is lenne velük nagy probléma, bár már ekkor látszik, hogy ugyan ők sem csúnyák, viszont közel sem olyan szépek, mint amilyennek lenniük kellene a gépigény és az előzetes ígéretek alapján. Az igazi problémák ott kezdődnek, amikor elkezdenek mozogni, ne adj’ isten beszélni. A járásukat mindennek lehet nevezni, csak éppen élethűnek nem, amikor pedig kereszteződéseknél megállnak, elfordulnak 90 fokkal, majd tovább indulnak, az már egyenesen nevetséges. Mindezen csak ront a fájdalmasan pocsék angol szinkron, melyben minden karakter erőltetett orosz akcentussal beszél, tökéletesen élettelen hanghordozással. Persze könnyen lehet, hogy az eredeti orosz hangok sokkal jobbak, de használható orosz nyelvtudás hiányában erről sajnos nem sokat mondhatok.

 

A helyzetet csak tovább rontja a mesterséges intelligencia, vagyis inkább annak hiánya az ellenfeleknél. Mondjuk, a szörnyeken ez nem látszik, mivel az ő dolguk pusztán az, hogy amint meglátnak, ránk rontanak és megpróbálnak szétmarcangolni, viszont az emberi ellenfeleknél (különböző érdekcsoportok, rablók, kommunisták, nácik stb.) már koránt sem ilyen egyszerű a helyzet. Nem egyszer találkoztam olyan problémával, hogy tűzharc közben az NPC-k a fedezék rossz oldalára – azaz nekem háttal – álltak, esetleg észre sem vették, hogy a közvetlenül mellettük álló társuk holtan esik össze és tovább beszéltek hozzá várva a nekik szánt golyót. Ennek viszont megesik az ellenkező verziója is, főleg az elvétve előforduló lopakodós részeknél. Ilyenkor megtörtént, hogy mindegy volt honnan és hogyan intéztem el egy rosszfiút, a társai azonnal tudták hol vagyok és nem használt semmilyen árnyékos búvóhely. Az AI gyengesége egyébként sokat ront a különböző állomások hangulatán is, mivel hiába a nyüzsgő tömeg, a vásár, ha a jelenlévők – bizonyos kereskedőktől eltekintve – semmilyen érdemleges interakcióra nem képesek, így sajnos csak első pillantásra tűnik élőnek a környezet.

 

Játékmenet terén alapvetően egy hétköznapi lövöldözős programmal van dolgunk, bár találunk érdekes újításokat és kellemes megoldásokat is. Így például teljesen minimalista HUD-ot kapunk, amin mindössze a rendelkezésünkre álló lőszer mennyiségét látjuk, illetve a kiegészítőink, fegyvereink adatai villannak fel, ha használjuk őket. A noteszünk, melyen nyomon követhetjük küldetéseinket, valóságos tárgyként szerepel, amit elő kell vennünk, sötét helyen pedig öngyújtóval megvilágítanunk, s ezen van egy iránytűnk is, ami mindig arra mutat, amerre mennünk kell. Érdekes újítás a programban a muníció valutaként való használata. Lőszerből két típussal találkozunk: olyannal, amit még a háború előtt gyártottak, illetve amit utána. Az első kategória szabvány katonai lőszert takar, ami jóval ritkább, mint későbbi társa és sokkal nagyobb a sebzési értéke is, tehát ez az értékesebb. A lőszereket felhasználva vásárolhatunk a táborokban fegyvereket, muníciót és egyéb kiegészítőket. Ennek a rendszernek két problémája van. Egyrészt a készítők a játék elején nem nagyon magyarázzák el, hogyan is működik, tehát magunknak kell rájönnünk mindenre és ez a kezdő játékosok esetében komoly hátrányt és pár újrakezdést jelenthet, másrészt egy idő után fölöslegessé válik a kereskedelem, mivel a halottaktól összeszedett holmi bőségesen fedezni fogja igényeinket, ráadásul fegyverekből sincs túl nagy választék. Artyom minden típusból egyet vihet magával és tetszés szerint lecserélheti az ellenfelek által elhullajtottakra, emellett pedig jelentőségüket vesztik a kereskedők, akiknél ugyanazokat a típusokat szerezhetjük be pár apró módosítással – pl. hangtompító, távcső stb. – melyek közül egyedül a hangtompító módosíthatja a játékmenetet azzal, hogy több lehetőséget biztosít az emberi ellenfelek csendes likvidálására.

 

A gázálarc is színesíti a játékot, bár használata koránt sem esetleges, mivel sok helyen a mérgező levegő miatt csak ebben mozoghatunk. Mindenesetre nagyon hangulatos, ahogyan a maszk üvege torzítja a világot, s plusz felszültség forrást jelent, hogy figyelnünk kell arra is, meddig bírja az aktuális szűrő, amit értelemszerűen bizonyos időközönként cserélnünk kell (bár azt nem értem, hogy a szűrő elhasználódását miért az üveg befagyásával jelzi nekünk a program). Az álarccal a tűzharcokban is óvatosnak kell lennünk, mivel ha kritikus találatot kapunk, ez megsérül és rövid időn belül újat kell kerítenünk.

 

Összefoglalva a 4A Games csapata kicsit talán túlvállalta magát. Egy epikus poszt-apokaliptikus történetet szerettek volna elmesélni szemkápráztató grafikával, lélegzetelállító hangulattal és újszerű játékmenettel körítve. Ahogy a fentiekből érezhető, ezen célok mindegyikét nem sikerült teljesíteniük, ugyanakkor nem lett teljes bukás a játék. A történet jó, bár az angol szinkron kivitelezése rengeteget ront az élvezhetőségén, viszont az alternatív befejezések növelik az újrajátszhatósági értékét. A grafika felemásra sikerült, hiszen a környezet tényleg gyönyörű, viszont a karakterek bőven hagynak kívánni valót maguk után, ráadásul a program hatalmas gépigénye – látva pár konkurens játékot – indokolatlannak tűnik. A játékmenetbeli újítások pedig elméletben jók és érdekesek, csak éppen gyakorlati jelentőségük nincs sok. Így a Metro 2033 egy átlagos FPS játék gyenge mesterséges intelligenciával, de a hangulata annyira jó és olyan erős atmoszférával bír, hogy mégis megéri legalább egyszer játszani vele.