Dark Void – Játékteszt

Annak idején, mikor megjelentek a Dark Void első promóciós álló- és mozgóképei, sokakat megfogott az ötlet, hogy végre a Rocketeer című filmben látottak módjára hasíthatjuk majd az eget, miközben érdekesebbnél érdekesebb, nem evilági lényeket mészárolhatunk. Így voltam ezzel én is, s amint lehetőségem nyílt rá, nagy izgalommal vetettem magam a játékba, s nem gondoltam volna, hogy ilyen keserű szájízzel kell ezt a kritikát megírnom.

A sztori egy bizonyos Will Grey nevű, egykoron szebb napokat megélt pilóta és társa, a szépséges Ava történetét meséli el, akik egy rutin út során a Bermuda háromszögbe keverednek, és ott jól át is zuhannak egy párhuzamos dimenzióba. Ha már ott vannak, úgy döntenek, megmentik az itt élőket a csúnya idegenektől. Egy szintén a dimenzióban rekedt titokzatos tudós, bizonyos Nikola Tesla ad nekik egy párat az idegenektől lopott technológia alapján kifejlesztett háti rakétáiból, és innentől kezdve nincs más dolgunk, mint megmenteni az itt élőket, aztán lehetőség szerint hazajutni.

A történet nagyjából ennyi, s bár az alapötletben lett volna potenciál, a készítők nem igazán fektettek komoly hangsúlyt a szálak kibontására, vagy úgy egyáltalán a történetmesélésre, így az egész elsikkadt, s sajnos csak a kliséhalmaz marad belőle. Ez nem egy jó pont, de önmagában még nem lenne katasztrófa, hiszen láttunk már nagyon jó akciójátékot csupán jelzésértékű körítéssel, de ugyebár ehhez kellene egy jól összerakott játékmenet. Ennek hiánya az én legnagyobb problémám ezzel az alkotással. Először is szerintem joggal vártam pörgős légi akciót a játéktól, ehhez képest az első egy órában, amíg el nem érünk Tesla úrhoz, az egész nem több egy maximum átlagosnak nevezhető TPS akciótól. Lehet nálunk összesen kettő lőfegyver és négy darab gránát, a tereptárgyak egy részét használhatjuk fedezékként, és persze jönnek a robotszerű idegenek, akiket jól le kell lőnünk. Ezzel szemmel láthatóan ők is tisztában vannak, és az esetek többségében nem is nagyon próbálnak tenni ez ellen. Használják ugyan a fedezékeket, és általában vissza is lőnek, de az intelligenciájuk ennyiben ki is merül.

Mikor megkapjuk háti rakétánkat, először csak nagyobb ugrásokra leszünk képesek, illetve szakadékokba ereszkedhetünk le biztonságosan, a teljes repülési élményre még várnunk kell. Hogy itt ne unjuk halálra magunkat, a készítők kitalálták a vertikális harcrendszert, ami annyit tesz, hogy vannak nekünk falaink, rajta sok kis platformmal, melyekbe alulról bele lehet kapaszkodni, s miközben hősünk a fizika törvényeit meghazudtolva csüng ezeken, egyúttal fedezéknek is használja őket a fentebbi párkányokról támadó idegenekkel folytatott tűzpárbajban. A készítőknek bizonyára nagyon megtetszett ez az ötlet, mivel teleszórták a pályákat ilyen helyzetekkel, viszont azt megkérdőjelezném, hogy ez mennyire volt jó ötlet, mivel úgy a harmincadik ilyen sematikus ütközet után bele lehet unni a dologba. A tűzharcokat színesítendő, van módunk közelharci támadásokra is – értelemszerűen akkor, ha elég közel kerülünk valamelyik ellenfelünkhöz. Ezzel csak annyi probléma van, hogy a fantáziából összesen kb. három különböző mozdulatra futotta, ráadásul azok megvalósítása is rendszeresen megbicsaklik.

A játék onnantól lesz valamelyest élvezhető, amikor már korlátozások nélkül használhatjuk a hátunkra erősített rakétát. Igaz, beletelik egy kis időbe, mire megszokja az ember az irányítást, illetve eltalálja a neki megfelelő beállításokat, de ha ez sikerült, akkor a repülés tényleg komoly élvezeti faktorral bír. A levegőben a rakétánkra szerelt végtelen lőszerrel bíró gépágyúkkal vehetjük fel a harcot az idegenek repülő szerkezeteivel. A másik lehetőségünk velük szemben, ha közel kerülünk egyhez, akkor kirugdoshatjuk a pilótát a gépből, s máris van egy saját hajónk. Ez az elő pár alkalommal érdekes, de később hihetetlenül unalmas végigjátszani ugyanazt a tortúrát minden hajóval, ráadásul nem is igazán kifizetődő, mivel ezekkel sem leszünk hatékonyabbak a légi ütközetekben, sőt. Sajnos a szegényes mesterséges intelligencia itt is jelen van, ugyanis az egyetlen idegen taktika, hogy megpróbálnak mögénk kerülni, s hátulról lőnek ránk. Ha megfordulunk, van időnk leadni pár sorozatot, aztán újra mögénk kerülnek, és lehet megint forgolódni, ez pedig elég frusztráló tud lenni. Ezzel a rakétával már képesek leszünk huzamosabb ideig lebegni, ilyenkor ugyanazokat a fegyvereket használhatjuk, mint gyalogos módban. Ugyanakkor sajnálatos módon mindig mire már kezdené igazán elemében érezni magát az ember a levegőben, a játék leparancsol minket a földre, a kötelező gyalogos részek jegyében.

A grafikai megvalósításért az Unreal Engine 3 felel, s a látvánnyal, illetve az optimalizálással nincsenek is komolyabb problémák. Pár bug ugyan maradt vizuális téren, mint például, amikor szerencsétlen szögben áll a kamera, akkor egyes falak eltűnnek, de ezt még el is lehetne viselni. Sokkal zavaróbb az, hogy a pályatervezők krónikus ötlethiányban szenvedtek, ugyanis hiába gyönyörű mondjuk egy szakadék vízeséssel, ha minden második sarkon ilyennel találkozunk, hajlamosak vagyunk beleunni. Ez az egyhangúság leginkább az idegenek épületeinek belsejében ütközik ki.

A hangok terén elfogadhatóan teljesít a játék, bár a szinkron nem sikerült a legmeggyőzőbbre, amin csak ront, hogy a karakterek szájmozgása sokszor köszönő viszonyban sincs a szövegükkel, bár ezt könnyen megbocsátanám a készítőknek, ha azt a temérdek egyéb hibát nem követték volna el. Hogy a zárszó mégse legyen annyira nagyon negatív, meg kell jegyeznem, hogy a fenti értékelés hangulatába erősen beleszámított, hogy sokat vártam a Dark Voidtól. Ha egy egyszerű középkategóriás akcióként fogjuk fel, nem olyan vészes a helyzet, és talán még megjelenik pár foltozó csomag is, amelyek a katasztrofális AI bakikat kiküszöbölik majd. És ha esetleg készül egy folytatás belőle, akkor talán már nem felejtik ki a készítők a többjátékos mókát, amivel rengeteget lehetne dobni a játék újrajátszhatósági faktorán. Így viszont megvételre csak fanatikus Rocketeer-rajongóknak merem ajánlani.