Aliens vs. Predator – Játékteszt

A történet szerint a továbbra is rendkívül amorális Weyland-Yutani vállalat egy ősi Predator-templomot fedez fel egy távoli bolygón, amely annyira megragadja Karl Bishop Weyland (Lance Henriksen arcát és hangját is adja a szerephez) fantáziáját, hogy személyesen vesz részt a feltárásában. A fejlemények természetesen felkeltik a Predatorok figyelmét is, és gyorsan egy különítményt küldenek, amelynek feladata megvédeni a templom szentségét. Végül, hogy teljes legyen a csapat, a közeli bázison kísérleti céllal fogva tartott xenomorphok közül elszabadul a legéletrevalóbb, és nekilát egy új fészek létrehozásának.

 

A hagyományokhoz hűen az események ezúttal is három kampányon át bontakoznak ki: mindhárom faj nézőpontjából átélhetjük a történetet, és teljes képet csak akkor kapunk, ha ez meg is történt. Azonban ezúttal nem vagyunk egy adott sorrendbe kényszerítve, és bármikor belevethetjük magunkat bármelyik sztoriba, sőt, akár oda-vissza is ugrálhatunk köztük, tetszésünk szerint. Ez remek döntés volt a fejlesztők részéről, mert egyértelmű, hogy mindeki a Predatorokkal és xenomorphokkal szeretne játszani, a tengerészgyalogos kampány csak „töltelék” – annyira unalmas és vontatott a másik kettőhöz képest, hogy egy idő után inkább a többjátékos módba veti magát a játékos. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy marine-ként egy teljesen átlagos FPS-sel játszunk, ami semmilyen téren sem kiemelkedő: van néhány fegyver, egy zseblámpa, egy mozgásérzékelő, aztán megyünk és lövünk. Manapság már annyira jellegtelen egy kopasz űrkatona főszereplésével, sötét bázisokon játszódó FPS, hogy úgy éreztem, mintha 5-6 évet repültem volna vissza az időben.

 

A helyzet szerencsére sokat javult, amikor átváltottam a Predator kampányra, és pontosan azt kaptam, amire számítottam: egy brutális, de kimért gyilkológépet, aki csúcstechonlógiával vadássza a mit sem sejtő tengerészgyalogosokat, és képes puszta kézzel széttépni egy xenomorphot. A lehetőségek is sokkal változatosabbak, mint az embereknél: a távolsági fegyverek mindegyike (a filmekből is jól ismert vállon ülő energiafegyver, mozgásérzékelő akna, menet közben is irányítható „dobócsillag” és a nagyon pontos célzást igénylő dárda) karakteres, és teljesen más taktikát igényel, továbbá fontos elemként felbukkan a közelharc is. Ez utóbbi egyszerű kő-papír-olló modell alapján működik: a gyors könnyű támadást kivédhetjük, de a védekezést megtöri a lassú, erős támadás, amelyet megszakít a könnyű támadás. Azonban az igazi ínyencséget a lopakodás jelenti: bekapcsoljuk a láthatatlanná tévő energiamezőt, majd megfigyeljük az ellenfél mozgását, eltereljük a figyelmét, és amikor egyedül marad, egy gyors támadással kivégezzük.

 

Az Aliens kampány a Predatorokéhoz hasonlóan élvezetes, annak ellenére, hogy a lehetőségeink kevésbé változatosak. A xenomorphok ugyanis egyedül a közelharcra támaszkodhatnak, és rendkívül törékenyek (pár jól irányzott lövéstől elpusztulnak), de képesek minden felszínen megkapaszkodni, ezért a velük való játék egyik legfontosabb eleme egy olyan stratégia kiötlése, amelyben az ellenfeleket olyan szögből tudjuk megközelíteni, hogy fel se fogják, mi történik velük, amíg össze nem esnek, majd elképesztő sebességgel tudunk távozni, mielőtt a bajtársak odaérnek

 

Összességében az egyjátékos kampány kétharmad részt hangulatos vadászat és egyharmad részt sablonos és dögunalmas FPS, de elég gyorsan a végére lehet érni, ráadásul a történet minden oldalról nézve dögunalmas és eseménytelen (semmi nem történik, elküldenek ide, oda, amoda, majd vége is van), szóval lényegében tekinthetünk úgy rá, mint bevezetésre a többjátékos módhoz.

 

A multiplayer a játék leghangsúlyosabb eleme (nem véletlenül került a pár hete kiadott demó fókuszába is), és a három faj egymás elleni küzdelme annyira megragadó koncepció, hogy annak ellenére azonnal ki akartam próbálni, hogy a Quake 3 óta nem mélyedtem el többjátékos módban. Dedikált szerverek híján (az egy éppen készülő patchben érkezik majd hamarosan, az sem kizárt, hogy a cikk megjelenésének időpontjában már el is érhető) csak véletlenszerű meccsekben csaphatunk össze idegenekkel, rangsorolt és saját készítésű meccsekben. A két mód közti fontos különbség, hogy az előbbiben szerzünk tapasztalati pontokat, az utóbbiban viszont több lehetőségünk van a saját igényeinkhez szabni a játékot (választhatunk pályát, beállíthatjuk a maximális játékosok számát). A tapasztalati pontokkal azonban szinte semmire nem megyünk, mert a fejlesztők nem tudtak mit kezdeni vele: minden jutalom a szintlépésért egy-egy új skin, amelyek közt minimális eltérés van (választhatunk kerek vagy kicsit oválisabb fejű tengerészgyalogosok közül, a másik két fajnál pedig semmi lényegi különbség nincs azon kívül, hogy más szögben áll a portré), szóval, akit csak ez motiválna a rangsorolt meccsekre, az nyugodtan elfelejtheti őket.

 

A játékmódoknál szerencsére kicsit jobban elszaladt a dizájnerek fantáziája és a hagyományosan évek óta jelenlévő játékmódok mellett néhány kifejezetten eredetit is találhatunk. A deathmatch-et már a demóban, ingyen is kipróbálhatta mindenki, így nem fog meglepetést okozni: választunk egy oldalt, majd ölünk, akit látunk. Meglepő és dicséretes módon sikerült egész jól kiegyensúlyozni a fajokat, és az elsőre rettenetesen gyengének tűnő tengerészgyalogos (lassú, nincs instant hátulról kivégzése, mint a többieknek, csak a mozgásérzékelőre támaszkodhat, ha a sötétben ki akarja szúrni az ellenfeleket) ugyanolyan eséllyel indul, mint a többiek, rengeteg olyan meccset játszottam, amelyben az első helyezett marine porba alázott mindenki mást.

 

A kétféle team deathmatch (az egyikben az egyes fajok csapnak össze egymással, a másikban minden csapat vegyes összetételű) és a domination (a pályán található bázispontok irányításáért folyik a harc) sem fog meglepetést okozni azoknak, akik az elmúlt tíz évben valamikor is játszottak FPS-sel, így ezekre ki sem térek.

 

A két legígéretesebb játékmód a Predator hunt és az Infestation, melyek a két idegen faj filmekből megismert „életformáját” próbálják megragadni. Az előbbi módban egyetlen Predator vadászik egy csapat tengerészgyalogosra: akinek sikerül leszednie a vadászt, az veszi át a szerepét, pontokat pedig csak Predator-bőrben szerezhetünk. Amennyire izgalmas a koncepció, annyira okozott csalódást. Ahány ilyen meccset játszottam, mind úgy nézett ki, hogy egy kupac marine fel-alá rohangálva próbálta befogni a pittyegést a mozgásérzékelőjén, majd rájönni, hogy a sok pontból ez melyikre vonatkozik (a radaron feltűnnek a társaink is, de csipogást csak akkor hallunk, ha ellenség is van a közelben). Aztán ez vagy sikerült (és új vadásszal kezdődött elölről az egész) vagy nem (a Predator elmenekült, és így kezdődött elölről az egész). Ráadásul mindenki az egyetlen életképes stratégiára hajtott: megszerezni a smartgunt (automatikusan kiszúrja az ellenfeleket, még a láthatatlan predatorokat is, és becélozza őket), majd eszeveszett sebességgel pásztázni a terepet, a Predator meg közben ült az alfelén, és nem mert támadni, mert sajnos itt is a deathmatch-re kitalált egyensúly érvényesül, azaz egy-egy elleni harcban is egyenlő esélyekkel indulnak a tengerészgyalogosok, tehát már egy öt-hat résztvevős meccs esetében is a vadász fél a „prédától”.

 

Az Infestation viszont kifejezetten jó lett: egyetlen Alien vadászik a marine-okra, akit elkap, az xenomorphként éled újra. A játékmód egyedisége abból ered, hogy az első xenomorph oson, fél, próbál sunyin levadászni valakit, aki nem figyel eléggé, míg a mérleg lassan át nem billen, és ekkor egy kétségbeesett, szünet nélküli ostrom kezdődik, az óvatos kezdést őrült pörgéssel váltva fel.

 

A multiplayer koncepciója tehát egészen ígéretes lett (bár napjaink felhozatalában akadnak messze átgondoltabb és többet nyújtó játékok, mint például a Modern Warfare, a Halo vagy a Battlefield sorozatok részei), de sajnos az egészet szinte teljesen hazavágják az idegesítő bugok. A legidegesítőbb a kapcsolat instabilitása: számtalanszor dobott le a játék menet közben, és a host is többször kiesett (bár az sem kizárt, hogy lelépett, de teljesen mindegy, ezt illene tudnia kezelni a programnak), ami azt jelentette, hogy a meccs azonnal véget ért. Továbbá a közelharc kezelése is kétségbeejtő: végeztem már ki/végeztek ki „hátulról támadással” olyan ellenfeleket/ellenfelek, akik szemben álltak velem, sikerült hátulról elkapnom olyan játékost, aki méterekre állt előttem, és nem sikerült elkapnom olyat, akinek már a sarkán tapostam. Jártam már úgy, hogy respawn után az első kép, ami fogadott, egy mellkasomból kiálló xenomorph-farok volt, azaz még megmozdulni sem tudtam, az ellenfél már az instant kivégzés animációjának körülbelül 3. másodpercében járt.

 

Összességében az Aliens vs Predator tele van lehetőségekkel, de ezek nagy része kiaknázatlan marad. Az egyjátékos mód szórakoztató az Alien és a Predator egyedi játékmódja miatt, de a történet érdektelen, a pályák jellegtelenek, a grafika átlagos, az említett egyedi játékmódot pedig már nyolc-tíz évvel ezelőtt is nyújtották az elődök, a többjátékos módra pedig ráférne egy alapos ráncfelvarrás, mert ez így többnyire élvezetes, de elég hiányos (kérem a predator hunt kiegyensúlyozását, hogy olyan élvezetes legyen, amilyennek elsőre tűnik, és jöhetne már a dedikált szerver patch is) és bugos. Aki kedveli a címszereplő lényeket, az valószínüleg el tudja majd nézni a gyengeségeket, de ettől függetlenül azok jelen vannak, és nagyon sokat rontanak az élményen.