Éli könyve – Filmkritika
Az idei esztendőben több poszt apokaliptikus csapás sújtotta mozifilm is a filmszínházakba látogat, ezek közül az első, ami hozzánk is megérkezett, az a Denzel Washington nevével fémjelzett Éli könyve, mely inkább a hitre koncentrál, mint a világégésre.
Az év elején úgy tűnt, idén két komolyabb poszt apokaliptikus mozi verseng majd kegyeinkért, a Cormac McCarthy regénye alapján készült The Road azonban itthon csak áprilisban kerül a mozikba, így mostani alanyunk, az Éli könyve lényegesen előnyösebb helyzetből indul kegyeink elnyeréséért. A 2001-es From Hell óta semmi érdemlegessel és értékelhetővel nem jelentkező Hughes fivérek ennek érdekében mindent bevetettek, a háttér, az érdekes történet, a színészi felhozatal, mind-mind egy kiváló poszt apokaliptikus mozit irányoznak előre, a végtermék azonban közel sem lett tökéletes.
A történet szerint az utolsó nagy háború után, több mint harminc évvel később járunk, az egykor Amerikaként ismert kontinens kihalt országútjait, lepusztult városait pedig egy istenhívő, magányos férfi, Éli – Denzel Washington – járja, aki saját törvényei szerint él, és aki az emberiség utolsó menedékét, egy könyvet hordoz magánál. Egy olyan könyvet, ami többet ér, mint az ivóvíz, többet ér, mint bármely fegyver. Jó páran vannak, akik ölni is hajlandóak azért, hogy megszerezzék, Éli pedig küldetésének tekinti, hogy megvédelmezze a Könyvet, amelyen talán az emberiség sorsa múlik. A Bibliát egy tolvajok és fegyveresek lakta város önjelölt uralkodója, Carnegie – Gary Oldman – szeretné megkaparintani magának, a könyv birtokában ugyanis újabb alattvalókat toborozhatna magának.
Az Éli könyvének legnagyobb problémája, hogy semmi egyediséget nem tud felmutatni. A film gyakorlatilag a téma klasszikusaitól emel át, és bár nem pofátlanul, az egyes párhuzamokat lehetetlen nem észre venni. A saját forgatókönyv így nehezen állja meg a helyét, hiszen amikor a Mad Max-ből, Az ember gyermekéből vagy A jövő hírnökéből csentek összetevőket, addig a film sajátos ízvilága mindössze két elemen keresztül próbál hatni a nézőre: Az egyik maga a vallás, a hit, ami sokakat lehet kényesen érint, így ez a kényes téma nem biztos, hogy nyerő megközelítés lehet, a másik pedig az atmoszféra. A The Road után a film fakó színei, a szinte teljesen kihalt, vízért és reményért könyörgő civilizáció megjelenítése, a szuggesztív zenei aláfestés ugyanis közel sem hat olyan elemi erővel. A The Road ugyanis alapanyagának köszönhetően elemi erővel hatol elménkbe, minden egyes képkockája beleég retinánkba, az Éli könyvében pedig mindössze a hiányosságok elfedését támogatják, pedig a hatáskeltés eszközeként kellene jelen lenniük. A Hughes testvérek posztapokaliptikus víziója ugyan nyerő lenne, akár a nézőt be is szippanthatja, de a gyenge forgatókönyvet, az Oldman és Washington közötti visszafogott játékot sajnos nem feledteti.
Az Éli könyve egy hatásos film lehet azoknak, akik vevők a vallás témájára, akik egy mély mondandóval rendelkező történet helyett inkább a kikapcsolódásra szavaznak, és örömmel adják át maguknak a látványos, jól vágott és fényképezett képeknek és az ütős verekedős jeleneteknek.
Értékelés: 6/10