James Cameron filmjének adaptációjáról írt tesztünk régi nagy tartozásunk, így a cikkek terén az évet ezzel az elmaradással szeretnénk megnyitni, mely a játékadaptációk elátkozott dzsungelében meglepően magasra tört.
James Cameron több mint egy évtizedig dédelgetett álmát talán már senkinek se kell bemutatni, hiszen több mint három hete megtekinthető a mozikban az Avatar, mely a jelenlegi állás szerint átlépte az egymilliárdos bevételt, és sikeresen előzte meg a korábbi örökös másodikat, A király visszatért, így Cameronnak már csak saját magával kell megküzdenie, hiszen a listavezető az a Titanic, amit szintén a direktor keze munkáját dicséri, és ami jelenleg több mint 1,8 milliárd dollárral minden idők legtöbb bevételt hozó mozija. Ennek tükrében talán nem meglepő, hogy a Terminátor rendezőjének forradalmi mozijától az ember egy olyan játékadaptációt vár, ami minőségben legalább olyan egyedülálló, mint maga az alapanyag. Ehhez kitűnő segítséget hívott Cameron, hiszen a UbiSoft személyében egy remek csapat állt a háta mögött, ráadásul a King Kong adaptációja tudjuk, a franciák képesek rossz filmes alapanyagból is jó játékadaptációt készíteni. Vajon az Avatar esetében mennyire sikerült ezt megvalósítani? Esetleg nagyobb a füstje, mint a lángja, vagy mégis kellemes érzést hagy maga után a játék?
A játék kezdetén a Polythemis gázbolygó Pandora nevű holdján ébredünk, ahol az önpusztító életmódnak köszönhetően a Földről folyamatosan kiszoruló emberiség újabb energiaforrások után kutat. A probléma csak az, hogy Pandora nem egy lakatlan bolygó, hanem őslakosai, a Na’vik komoly szimbiózisban élnek ennek a trópusi paradicsomnak az élővilágával, ráadásul az egyik legnagyobb törzs falva pont a bányászni kívánt unobtainium lelőhely kellős közepén fekszik. A jelentős katonai jelenléttel jelenlévő emberiség kezdetben politikai úton, a Na’vi-ból és emberi DNS-ből alkotott testbe bújtatott "diplomatákkal" – ezek az avatárok – próbál szót érteni az őslakókkal, azonban a fejlemények lassú hömpölygése miatt erélyesebb eszközökhöz kell nyúlnunk, és ekkor kezdetét veszi a háború.
A kaland elején még a bolygóra küldött katonaként vágunk neki a játék első, közel harminc percének, ami egy végtelenül egyszerű misszió teljesítésében teljesedik ki. Tengerészgyalogosként lehetőségünk adódik belekóstolni a tőkeerős katonai háttér adta örömökbe, illetve megismerkedhetünk a játék alapvető sajátosságaival, azonban a bázisra visszatérve választás elé állít minket a játék. Mivel a történet szempontjából ekkor derülnek ki az emberiség valós szándékai, nekünk kell eldöntenünk, hogy segítünk-e az oldalunkon leigázni az őslakókat és meghódítani Pandorát, vagy avatár testbe bújva a több mint három méter magas, macskaszemű lények oldalán indulok csatába. Ez alapvetően két külön végigjátszást jelent, hiszen a két történet között nincs átfedés, ráadásul az eltérő kultúra, képességek és felszereltség miatt mindkét esetben teljesen eltérő játékmenetet kapunk az arcunkba.
Ha az emberek oldalán vágunk neki a játék végigjátszásának, akkor leginkább a Lost Planetre hajazó játékmechanikával fogunk szembesülni, ráadásul a közelgő második Lost Planet helyszíne is teljesen ugyanazt az érzést kelti az emberben. Tengerészgyalogos főhősünket egy vállfölötti kameranézetből irányíthatjuk, akivel gyakorlatilag minden egyes fő- és mellékküldetésben annyi lesz a dolgunk, hogy minden szembejövőt lelőjjünk. A Na’vi-kal szemben még egy eltérés, hogy amíg a hatalmas kékségek békében élnek Pandora növény- és állatvilágával, addig tengerészgyalogosként gyakorlatilag a legkisebb fűszálban is ellenséget kell látnunk. Az oldal egyik nagy előnye, a fejlett haditechnika, amit a fejlesztők maradéktalanul ki is aknáznak. Lehetőségünk lesz helikopterbe, motorcsónakba, illetve a filmben látott hatalmas robotok volánja mögé ülni és botkormányt ragadni.
A Na’vik oldalán harcolva egy egészen más játék képe rajzolódik majd ki. Az őslakosok kezdetleges eszközeinek köszönhetően az esélytelenek nyugalmával vehetnék fel a küzdelmet az óriásrobotokkal és a túlerővel szemben, azonban a kék lények testi adottságai – erősek és gyorsak -, a környezet alapos ismerete, az élővilággal közös szimbiózis számtalan előnyhöz jutatja őket. Eszközeink főleg vágóeszközökben, íjakban és dárdákban merül ki, így a játékmenet is egyfajta hack’n’slash vonalat képvisel. Lehetőségünk lesz Pandora állatvilága közül több különös teremtményt is megülni, így például a filmben is látott hatalmas madárszerű lényeket megülve berepülhetjük az egész bolygót, ami madártávlatból is gyönyörű. Legerősebb fegyverünk az íj lesz, amit nem csak a távoli célpontok miatt célszerű sűrűbben használni, hanem mert egy pontos célzással akár egy kisebb gépet is sikeresen hatástalaníthatunk.
A játékban a megfelelő egyensúlyt az elég sutára sikeredett fejlődési rendszer próbálja orvosolni, ugyanis az emberek technikai fölényéhez nem fér kétség, így a Na’vik oldalán rengeteg idegtépő, többször újratöltős küldetésekbe csöppenünk majd. A pontokat minden egyes leölt ellenfél után osztja majd a játék, és ha elértünk egy megfelelő szintet, akkor újabb képességek nyílnak meg előttünk. Az emberek oldalán például erőpajzsot vonhatunk magunk köré, tudjuk magunkat gyógyítani, míg a kék lények esetében ideiglenes láthatatlanság, felturbózott fegyverek próbálnak minket előnyhöz jutattni. A rendszer véleményem szerint teljesen értelmetlen, mert a képességek többségét az ember egyszerűen nem használja. Másik negatívum, a játék förtelmes kamerakezelése, ami X360 tesztverziónk esetében rengeteg bosszús percet okozott eme sorok írójának. Hiába a hatalmas szabadságérzet, a gyönyörű, harsány színekben pompázó környezet, a játékos nem tud önfeledten elmerülni benne, mert a kamerakezelés okozta bosszúságok miatt szidja a játék készítőit. A mesterséges intelligencia is csúnyán lehúzza a játék végső értékelését, a fejlesztők ugyanis elfelejtettek gondolkodó ellenfeleket kreálni. Akikkel szembekerülünk érthetetlen módon hihetetlen pontossággal céloznak, a fedezéket nem ismerik, így akár könnyű célpontok is lehetnének, ha a játék kezelése ezt engedné, de a kontrolleren kiosztott parancsokra elég lassan reagál játékunk főhőse.
James Cameron Avatarjának játékadaptációja nem egy rossz játék, de a fejlesztők rengeteg mindent szerettek volna belezsúfolni, így viszont semmit se sikerült teljes mértékben kidolgozni, és az egész egy kaotikus valami lett. A játék több sebből vérzik, rengeteg a tervezési hiba és melléfogás, viszont rengeteg kellemes percet is okozhat, így akinek tetszett a film, az mindenképpen próbálja ki, vagy aki a Lost Planet 2-re szeretne felkészülni, annak is érdemes egy próbát tennie.
Értékelés: 7/10
A Rosszfiúk főszereplői ugyan jó útra tértek (de tényleg!), de olybá tűnik, hogy meggyűlik a…
Mit kapunk, ha különböző zsánereket egybeolvasztunk? Egy nagyon aranyos stratégiai játékot, amelyben király és királyné…
2025 májusában érkezik a hazai mozikba a második, immáron végső leszámolásos Mission Impossible-film, amelyben valószínűleg…
A videojátékok mint művészeti alkotásokként is jelen vannak a világunkban, és ennek ékes példája a…
Egy alkimista szimulátor szerepjátékos elemekkel, ez az Alchemist: The Potion Monger!