Avatar: The Game – Játékteszt

James Cameron filmjének adaptációjáról írt tesztünk régi nagy tartozásunk, így a cikkek terén az évet ezzel az elmaradással szeretnénk megnyitni, mely a játékadaptációk elátkozott dzsungelében meglepően magasra tört.

James Cameron több mint egy évtizedig dédelgetett álmát talán már senkinek se kell bemutatni, hiszen több mint három hete megtekinthető a mozikban az Avatar, mely a jelenlegi állás szerint átlépte az egymilliárdos bevételt, és sikeresen előzte meg a korábbi örökös másodikat, A király visszatért, így Cameronnak már csak saját magával kell megküzdenie, hiszen a listavezető az a Titanic, amit szintén a direktor keze munkáját dicséri, és ami jelenleg több mint 1,8 milliárd dollárral minden idők legtöbb bevételt hozó mozija. Ennek tükrében talán nem meglepő, hogy a Terminátor rendezőjének forradalmi mozijától az ember egy olyan játékadaptációt vár, ami minőségben legalább olyan egyedülálló, mint maga az alapanyag. Ehhez kitűnő segítséget hívott Cameron, hiszen a UbiSoft személyében egy remek csapat állt a háta mögött, ráadásul a King Kong adaptációja tudjuk, a franciák képesek rossz filmes alapanyagból is jó játékadaptációt készíteni. Vajon az Avatar esetében mennyire sikerült ezt megvalósítani? Esetleg nagyobb a füstje, mint a lángja, vagy mégis kellemes érzést hagy maga után a játék?

A játék kezdetén a Polythemis gázbolygó Pandora nevű holdján ébredünk, ahol az önpusztító életmódnak köszönhetően a Földről folyamatosan kiszoruló emberiség újabb energiaforrások után kutat. A probléma csak az, hogy Pandora nem egy lakatlan bolygó, hanem őslakosai, a Na’vik komoly szimbiózisban élnek ennek a trópusi paradicsomnak az élővilágával, ráadásul az egyik legnagyobb törzs falva pont a bányászni kívánt unobtainium lelőhely kellős közepén fekszik. A jelentős katonai jelenléttel jelenlévő emberiség kezdetben politikai úton, a Na’vi-ból és emberi DNS-ből alkotott testbe bújtatott "diplomatákkal" – ezek az avatárok – próbál szót érteni az őslakókkal, azonban a fejlemények lassú hömpölygése miatt erélyesebb eszközökhöz kell nyúlnunk, és ekkor kezdetét veszi a háború.

A kaland elején még a bolygóra küldött katonaként vágunk neki a játék első, közel harminc percének, ami egy végtelenül egyszerű misszió teljesítésében teljesedik ki. Tengerészgyalogosként lehetőségünk adódik belekóstolni a tőkeerős katonai háttér adta örömökbe, illetve megismerkedhetünk a játék alapvető sajátosságaival, azonban a bázisra visszatérve választás elé állít minket a játék. Mivel a történet szempontjából ekkor derülnek ki az emberiség valós szándékai, nekünk kell eldöntenünk, hogy segítünk-e az oldalunkon leigázni az őslakókat és meghódítani Pandorát, vagy avatár testbe bújva a több mint három méter magas, macskaszemű lények oldalán indulok csatába. Ez alapvetően két külön végigjátszást jelent, hiszen a két történet között nincs átfedés, ráadásul az eltérő kultúra, képességek és felszereltség miatt mindkét esetben teljesen eltérő játékmenetet kapunk az arcunkba.

Ha az emberek oldalán vágunk neki a játék végigjátszásának, akkor leginkább a Lost Planetre hajazó játékmechanikával fogunk szembesülni, ráadásul a közelgő második Lost Planet helyszíne is teljesen ugyanazt az érzést kelti az emberben. Tengerészgyalogos főhősünket egy vállfölötti kameranézetből irányíthatjuk, akivel gyakorlatilag minden egyes fő- és mellékküldetésben annyi lesz a dolgunk, hogy minden szembejövőt lelőjjünk. A Na’vi-kal szemben még egy eltérés, hogy amíg a hatalmas kékségek békében élnek Pandora növény- és állatvilágával, addig tengerészgyalogosként gyakorlatilag a legkisebb fűszálban is ellenséget kell látnunk. Az oldal egyik nagy előnye, a fejlett haditechnika, amit a fejlesztők maradéktalanul ki is aknáznak. Lehetőségünk lesz helikopterbe, motorcsónakba, illetve a filmben látott hatalmas robotok volánja mögé ülni és botkormányt ragadni.

A Na’vik oldalán harcolva egy egészen más játék képe rajzolódik majd ki. Az őslakosok kezdetleges eszközeinek köszönhetően az esélytelenek nyugalmával vehetnék fel a küzdelmet az óriásrobotokkal és a túlerővel szemben, azonban a kék lények testi adottságai – erősek és gyorsak -, a környezet alapos ismerete, az élővilággal közös szimbiózis számtalan előnyhöz jutatja őket. Eszközeink főleg vágóeszközökben, íjakban és dárdákban merül ki, így a játékmenet is egyfajta hack’n’slash vonalat képvisel. Lehetőségünk lesz Pandora állatvilága közül több különös teremtményt is megülni, így például a filmben is látott hatalmas madárszerű lényeket megülve berepülhetjük az egész bolygót, ami madártávlatból is gyönyörű. Legerősebb fegyverünk az íj lesz, amit nem csak a távoli célpontok miatt célszerű sűrűbben használni, hanem mert egy pontos célzással akár egy kisebb gépet is sikeresen hatástalaníthatunk.

A játékban a megfelelő egyensúlyt az elég sutára sikeredett fejlődési rendszer próbálja orvosolni, ugyanis az emberek technikai fölényéhez nem fér kétség, így a Na’vik oldalán rengeteg idegtépő, többször újratöltős küldetésekbe csöppenünk majd. A pontokat minden egyes leölt ellenfél után osztja majd a játék, és ha elértünk egy megfelelő szintet, akkor újabb képességek nyílnak meg előttünk. Az emberek oldalán például erőpajzsot vonhatunk magunk köré, tudjuk magunkat gyógyítani, míg a kék lények esetében ideiglenes láthatatlanság, felturbózott fegyverek próbálnak minket előnyhöz jutattni. A rendszer véleményem szerint teljesen értelmetlen, mert a képességek többségét az ember egyszerűen nem használja. Másik negatívum, a játék förtelmes kamerakezelése, ami X360 tesztverziónk esetében rengeteg bosszús percet okozott eme sorok írójának. Hiába a hatalmas szabadságérzet, a gyönyörű, harsány színekben pompázó környezet, a játékos nem tud önfeledten elmerülni benne, mert a kamerakezelés okozta bosszúságok miatt szidja a játék készítőit. A mesterséges intelligencia is csúnyán lehúzza a játék végső értékelését, a fejlesztők ugyanis elfelejtettek gondolkodó ellenfeleket kreálni. Akikkel szembekerülünk érthetetlen módon hihetetlen pontossággal céloznak, a fedezéket nem ismerik, így akár könnyű célpontok is lehetnének, ha a játék kezelése ezt engedné, de a kontrolleren kiosztott parancsokra elég lassan reagál játékunk főhőse.

James Cameron Avatarjának játékadaptációja nem egy rossz játék, de a fejlesztők rengeteg mindent szerettek volna belezsúfolni, így viszont semmit se sikerült teljes mértékben kidolgozni, és az egész egy kaotikus valami lett. A játék több sebből vérzik, rengeteg a tervezési hiba és melléfogás, viszont rengeteg kellemes percet is okozhat, így akinek tetszett a film, az mindenképpen próbálja ki, vagy aki a Lost Planet 2-re szeretne felkészülni, annak is érdemes egy próbát tennie.

Értékelés: 7/10