Sherlock Holmes – Filmkritika

Guy Ritchie sajátos módon ábrázolva keltette életre a világ leghíresebb detektívjét, Sherlock Holmest, akinek korábbi kimért, precíz stílusa ezúttal ködbe vész.

Nagy-Brittania és talán a világ legismertebb magándetektíve, Sherlock Holmes egy egészen új oldaláról mutatkozik be Guy Ritchie filmjében. A kimért, precíz, mindig elegáns, kissé unalmas figurát ugyanis igazi 19. századi playboy-nak álmodta meg a Blöff rendezője, aki ezúttal koszosan, másnapos fejjel, a szabályokat rendszeresen felrúgva jelenik meg a szélesvásznon. Ami az első trailerek láttán még furának hatott, az Robert Downey Jr. több mint két órás alakításában kiteljesedve valójában igazán szórakoztató és eladható, ennek ellenére bőven lesznek olyanok, akik nem tetszésüknek fognak hangot adni a film láttán. Szerkesztőségünk most lerántja a leplet saját véleményéről.

A hétfői sajtóvetítés előtt a film előzeteseit megtekintve én magam se voltam túlságosan elragadtatva a merész ötlettől, és bár Sir Arthur Conan Doyle kitalált nyomozójának novelláit nem ismerem, azért azzal tisztában voltam, hogy a magas intelligenciájáról, megfigyelőképességéről, a következtetőképességéről és a logikájáról híres magándetektív pontosan milyen jellem, és ez milyen megvalósításért kiállt. Ritchie azonban a bevezetőben említett jellemvonásokat egy az egyben elhagyta, helyette csak csiszolt elméjét és megfigyelőképességét hagyta meg a karakternek, minden mást tessék elfelejteni. Viszont ez annyira zseniálisan működik Robert Downey Jr.-nak köszönhetően, hogy a film durván két órás játékideje alatt fel se tűnik a változatás, az új Holmes pedig hihetetlenül energikus, cinikus, frivol és életvidám karakter. Ugyanez a változás jellemzi Dr. Watsont is, Holmes állandó szárnysegédjét, partnerét, akit ezúttal Jude Law formál meg. A köztük lévő kémia egyszerűen fantasztikus, gyakorlatilag kettejük jelenetei viszik el a filmet, ugyanis a többi szereplő nem igazán tud felérni a két főszereplő játékához. Rachel McAdams, mint a cserfes Irene Adler aranyos és szerethető, de semmi kiemelkedő, a főgonoszt alakító Mark Strong (mint Lord Blackwood) pedig egyenesen a film legpocsékabb alakítását nyújtja.

A film leggyengébb láncszem mégse ez a pillér, hanem a történet. Guy Ritchie állítólag közel öt(!) forgatókönyvíróval dolgozott a szkripten, a sok-sok munka mégse érződik a sztorin. A film első fele jól nyit, azonban a nyomozásba mélyedve fokozatosan válnak követhetetlenné az események, a végén pedig szinte teljesen érdektelenné válik az egész, pedig sokkal-sokkal több potenciál volt ebben a témában, amit érthetetlen okokból, de nem ragadtak meg a készítők.

Amiben azonban ismét jelesre vizsgázott a film, az a vizualitás és az akciók kivitelezése. Ritchie igazi zsenialitása pontosan ebben rejlik, ugyanis hihetetlen részletességgel és profizmussal dolgozta ki a 19. század elején megelevenedő Londont, ami pont olyan mocskos és visszataszító, ahogy azt a néző elképzelné. A filmben több ízben is bunyózik majd Holmes, ezek megkoreografálása is elsőrendű, pont olyan, mint mondjuk a Blöffben. További pozitívum, hogy a direktor végre levetkőzte régi filmjeinek alapvető köntöseit, így elfelejthetjük az over the top karaktereket, az időrendi kavarodást, bár talán pont erre vezethető vissza a forgatókönyv hiányossága is, hisz ismeretlen vizeken evezett Ritchie. De talán a folytatásban ezeket is orvosolja majd!

A Sherlock Holmes egy vérbeli buddy movie-nak indul, de ez talán 50%-ban valósult meg. Ettől függetlenül a két főszereplő szerepében zseniálisat alkotó színészpáros simán elviszi a mozit a hátán, viszont ha a közreműködő készítőknek sikerül kijavítani a fent említett hibákat, akkor a folytatás ennél csak jobb lehet, akkor pedig igen csak várólistás lesz az új rész.

Értékelés: 7,5/10