The Saboteur – Játékteszt

Az Electronic Arts fejeseinek döntése értelmében a Pandemic Studios nem működhet tovább. A határozatot azzal indokolták, hogy egyszerűen túl sokba kerül a stúdió fenntartása és ezt a jelen gazdasági körülmények közt sajnos nem engedhetik meg maguknak. Vannak, akik szerint ez csak körítés és a fejlesztőcsapatnak azért kell bezárnia kapuit, mert az utóbbi években egyszer nem sikerült igazi sikerjátékot kiadniuk a kezeik közül. Hogy ki melyik változatot érzi reálisabbnak, az mindenkinek a magánügye, az viszont sajnos tény, hogy jelen cikkünk tárgya a csapat utolsó munkája, legalábbis a Pandemic logó alatt. Lássuk hát, mivel búcsúznak a srácok!

 

Az események egy bizonyos Sean Devlin körül bonyolódnak, aki Írországból származik, s foglalkozására nézve autószerelő, illetve versenypilóta. Sean szíve szerint messzire elkerülné a nagypolitikát, s vele együtt a háborút is, de balszerencséjére egy versenyen összetűzésbe keveredik az árja bajnokkal, Kurt Dierkerrel. A kettejük konfliktusa végül Devlin legjobb barátjának Jules-nek a halálához vezet, s innentől kezdve a náci kérdést hősünk személyes ügyként kezeli, s ennek jegyében Párizsban csatlakozik az ellenálláshoz és igyekszik kivenni részét a németek visszaszorításából.

 

A játékmechanizmust tekintve itt szinte az összes közkedvelt műfajból találunk elemeket. Mivel egy nyílt világban játszódó akció-kaland TPS-ről van szó, először a GTA sorozatból ismerős szabadon mászkálós, autókkal furikázós elemek tűnnek fel. Ahogy telnek a percek részünk lesz az Assassin’s Creedben látottakhoz hasonló falmászásokban – csak koránt sem olyan dinamikus és látványos kivitelezésben –, a többek közt a Splinter Cell sorozatból ismerős bujkálós, beszivárgós akciókban, melyek alatt – ha kellően ügyesek vagyunk – látványosnak nem feltétlenül nevezhető, de mindenképpen hatásos kivégzéseket hajthatunk végre. Ha pedig lebuknánk, akkor közelharcban a hagyományos verekedős játékok által favorizált gyors ütés, erős ütés és rúgás hármas kombinációival intézhetjük el ellenfeleinket, feltéve, ha éppenséggel nincs a kezünk ügyében valamilyen komolyabb gyilkoló eszköz. Ugyanis, ha akad nálunk ilyesmi, akkor a jó öreg akció-TPS stílus kerül a középpontba.

 

A fentiek után jogosan merül fel a kérdés bárkiben, hogy miért is olyan érdekes ez a játék, hiszen lassan megszámlálni sem tudjuk hány világháborús, illetve kémes programot láttunk már, arról nem is beszélve, hogy a nyílt világú akciójátékokból manapság szintén nem szűkölködünk. A válasz a kérdésre a hangulatban rejlik. Gondoljatok csak bele, hogy eddig ilyen szabadságfokkal operáló játék még nem volt a második világháborús témakörben, ráadásul színesíti a képet a rengeteg kölcsönzött elem, melyek közt, úgy érzem, a készítőknek sikerült megtalálniuk egy egészséges egyensúlyt.

 

Grafikai szempontból a játék nem nevezhető igazán élvonalbelinek. A gépigényéhez képest a textúrák sokszor nagyon mosottak, alacsony részletességűek, a szereplők arcjátéka sajnos elég gyakran elüt attól, amit életszerűnek mondhatnánk, ráadásul feltűnően sűrűn botlunk olyan hibákba, mint a falon átzuhanó hullák, vagy a groteszk módon kitekeredett testek. Mégis a program egyik legerősebb eleme a látványvilág, mivel a fent említett technikai problémákat feledteti a színkezelés és azt általa keltett atmoszféra. Ha már a színeknél tartunk, ez nem pusztán látványelem a The Saboteur esetében, ugyanis a játékban dolgozik egy mechanizmus, melyet a készítők „Will to Fight”-nak neveznek. Ennek lényege, hogy ténykedésünk kihat környezetünkre és a járókelőkben a bátor példa hatására feltámad az ellenállási vágy. Az olyan területeken, ahol a németek elsöprő fölénnyel rendelkeznek, a világot egy sajátos noir stílusban látjuk, ahol a fekete-fehér környezetben csak elvétve találunk pár színt, mint az ablakokból kiszűrődő sárga fény, vagy a náci jelképekben oly’ sűrűn használt vörös, azonban amint kezd feléledni a lakosságban a remény, s vele együtt a harci kedv is, a kép megtelik intenzív színekkel, s az élet érezhetően visszatér a környezetbe.

 

Ennek pedig jelentős hatása van a játékmenetre nézve, ugyanis a sötét részekhez képest ilyenkor jelentősen kevesebb Wermacht katonával találjuk szembe magunkat, így könnyebb észrevétlennek maradni, s ha esetleg mégis lebuknánk, sokkal jobbak az esélyeink a menekülésre, ráadásul, ha szorult helyzetbe kerülünk az ilyen területeken, könnyen előfordulhat, hogy az egyszeri járókelők is a segítségünkre sietnek.

 

A tájékozódásban egy szokványos mini térkép segít bennünket, amin folyamatosan láthatjuk küldetéseink célját. A térkép körül található az úgynevezett „gyanakvásmérő”. Ez – ahogy a neve is mutatja – azt jelzi, mennyire vagyunk gyanúsak a német katonák szemében. Ha ez a csík körbeér és sárgán villog, az azt jelenti, komoly pácban vagyunk, ugyanis ilyenkor legalább egy ellenséges katona meg van győződve arról, hogy mi valami rosszban sántikálunk és készül riasztani a többieket. Ilyenkor megpróbálhatjuk a gyanakvó németet a másvilágra küldeni (ez rendszerint esélytelen), vagy próbálkozhatunk azzal, hogy eltűnünk a megszállók látóteréből, s megvárjuk, míg lenyugszanak.

 

Ha közelharcban ölünk meg egy ellenséges katonát, tehát vér nélkül, akkor kölcsönvehetjük annak egyenruháját, mint álcát. Ilyenkor lehetőségünk van belépni a tiltott területekre és látható fegyvert hordani magunknál, anélkül, hogy feltűnést keltenénk, de természetesen ez is csak akkor működik, ha a pár méteres távolságot tartjuk a németekkel, ellenkező esetben csődöt mond az álruhánk, s lehet menekülni.

 

A fő történetszál mellett lehetőségünk van rengeteg mellékküldetés elvállalására is, melyekért különböző jutalmakat kapunk, s ha ezek nem színesítenék eléggé a játékmenetet, akkor még mindig ott vannak az extrák (a perkek), melyeket meghatározott követelmények teljesítésével szerezhetünk meg, hogy aztán harci, vezetési képességeinket fejlesszük. Így pl. adott számú fejlövés után jobb mesterlövészek leszünk, ha a volán mögött brillírozunk, akkor ügyesebb sofőrök és így tovább.

 

Ha ez még mind nem lenne elég, a környezet tele van német objektumokkal, mint pl. az őrtornyok, hangosbemondók, üzemanyagtartályok stb., amiket egytől egyig a levegőbe repíthetünk egy köteg dinamittal. Az ilyen akcióinkat a robbanások látványán túl egy kis extra pénz is jutalmazza, amit a fegyvereink fejlesztésére költhetünk.

 

A játék irányíthatóságával különösebb probléma nincs. A billentyűzet+egér kombináció tökéletesen működik mind gyalogos, mind autós módban. Egyedül az ökölharcok során okozott némi nehézséget, hogy azt találjam el, akit ki kell ütni, de ez tényleg elhanyagolható. Azok számára, akik nem pártolják a hagyományos PC-s megoldást, lehetőség nyílik a kontrolleres irányításra is, de mivel ezt nem volt alkalmam kipróbálni, arról nem tudok nyilatkozni, hogy ugyanolyan zökkenőmentes-e, mint a párja.

 

A mesterséges intelligenciával komoly gondok nincsenek, bár túl sokat nem kell várni az ellenséges katonáktól. Komplex taktikákat nem nagyon alkalmaznak, de legalább a fedezékeket rendszeresen használják, ahogyan a gránátokat is. Tulajdonképpen inkább a létszámuk miatt kell majd aggódnotok. Ugyanez nem mondható el a gyalogosokról, akik habozás nélkül a kerekeitek alá fognak mászni, amint alkalmuk nyílik rá, de ez inkább csak bosszantó egy kicsit, mivel különösebb hatása nincs a játékmenetre nézve.

 

A hanghatások többnyire megfelelőek, a zene pedig egyszerűen zseniálisan passzol a környezethez, annak ellenére, hogy a felcsendülő dallamok a történések ideje után mintegy húsz évvel születtek, de ez gyakorlatilag lényegtelen, szőrszálhasogató apróság. A szinkronról már sajnos nem tudok ennyire egyhangúan pozitívan nyilatkozni, mivel a párbeszédek helyenként kifejezetten élettelenek, ráadásul egyes szinkronszínészek szabályosan idegesítőek (főleg a francia karakterek, akiket valószínűleg angol anyanyelvű színészek alakítanak, valami eszméletlen idegesítő „francia” akcentust használva).

 

Összességében nézve a The Saboteur semmi korszakalkotót nem nyújt, sőt egyes részletei kifejezetten gyengére sikerültek, mégis olyan atmoszférával rendelkezik, hogy aki egy kicsit is vevő erre a stílusra, az pár perc játék után megfeledkezik ezekről a hibákról. Azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy bár az igazán nagy címek pozícióit nem veszélyezteti, a The Saboteur a maga nemében kifejezetten szórakoztató és nagyon hangulatos játék lett, ami méltó befejezése lehet a Pandemic munkásságának.