MotorStorm: Arctic Edge – Játékteszt

A PlayStation 3 felhozatal egyik legjobb arcade versenyjátéka kétség kívül a MotorStorm volt. A sorozat első darabja még 2007-ben látott napvilágot, amit 2008 végén a Pacific Rift alcímmel ellátott folytatás követett. Az idei esztendő azonban a nagy fekete konzol helyett két kistestvérére hozott el egy új epizódot a játékból. A Sony nem tudni, hogy milyen felindulásból választotta most kedvenc kézi konzolunkat, illetve az öregecske PlayStation 2-t a MotorStorm: Arctic Edge kizárólagos célplatformjainak, de a végeredményt szemlélve csak és kizárólag pozitívan nyugtázhatjuk döntésüket. Ha a továbbiakban velünk tartasz, akkor azt is megtudhatod, hogy miért lett az idei esztendő egyik legjobb PSP-re írt arcade versenyjátéka a legújabb MotorStorm.

 

A játék betöltése után egy csodálatos videó fogad minket, amelynek egyértelmű célja, hogy meghozza kedvünket az alkotáshoz. A mozgóképen elénk táruló hóval lepett hegyek, illetve pusztán virító sziklák között szállítóhelikopterek repülnek, hatalmas fémládákkal, amiket néhány perc múltán, biztonságos magasságból a földre dobnak. Ezzel a lendülettel a hatalmas doboz ajtaja kitárul, majd teljes gázzal egy motoros szánkó ront ki belőle. Szinte fel sem fogjuk, hogy mi történik, már indulnak is a játékból vett felvételek, amelyek első ránézésre a „szinte hihetetlen” jelzővel illethetők. Nem csak a látvány, amely egyszerre elragadó és állejtő, hanem az apró részletek is csodálatosak, a járművek törnek, robbannak, vagy éppen nyomot hagynak a hóban. Ha már így belekezdtünk, akkor lássuk mélyrehatóbban a látványvilágot.

 

A történetet kezdjük ott, hogy a sorozat nagyobb testvérét ismerők előtt a játék első és legszokatlanabb momentuma az lesz, hogy szinte kivétel nélkül havas, jeges, de mindenképpen zord és hideghatású pályák lesznek jelen a MotorStorm: Arctic Edge közben. Ez a tény már alapból meghatározza a program egyes tulajdonságait, így többek között a kinézetet is. Nyilván a hardver teljesítménye miatt lehetetlen lenne olyan kinézeti elemeket beépíteni egy PlayStation Portable konzolra írt játékba, mint például egy PC-s programba, de az illetékesek a kis gépezet határain táncolva, egy olyan kinézetet biztosítottak alkotásuknak, amelyre versenyjátékok között még nem volt példa. Elképesztően részletes például a játék minden egyes pontja. Nem csak a kipróbálható járművek aprólékosan kidolgozottak, hanem a pályák elemei is. Ide tartozik még többek között a fizika, amely egy újabb kiváló pontja lett a produktumnak. Bár a gépszörnyek korántsem úgy viselkednek, mint a valóságban (nyilván mert arcade játékról beszélünk), a különböző, nem előre generált törésmodellek és a hatalmas ugratások, valamint a sokszor nyakatekert pályarészek valami eszméletlen élményt képesek nyújtani. Természetesen az elhangzottak egy PlayStation 3 konzolon játszó egyénnek nem újdonság, de ne feledjük el, hogy egy hardverileg több éves kézi konzolról beszélünk, amelyről azt hittük eddig, hogy képtelen ilyesmit produkálni. A BigBig Studios márpedig készített ide óriási tűz, robbanás és egyéb effekteket, emellé pedig olyan játékélményt, amely kis híján tökéletessé teszi a kis-MotorStormot.    

 

Nehéz lenne megmondani viszont, hogy mitől is olyan észveszejtő a játék menete. Ez a tipikus példája annak az esetnek, hogy ameddig valaki nem próbálta ki a programot, vagy nem ismeri az elődöket, addig nem tudja miből maradt ki. Az alkotás ugyanis nem kínál semmi olyant, amit eddig ne láthattunk volna, egyszerűen csak bemutatja nekünk a féktelen off-road száguldozás gyönyörűségeit, az izgalmakat, a veszélyes, néhol extrém terepeket és a tuningolt gépcsodákat. Vicces vagy sem, a játék menüjében mindössze két irányban indulhatunk neki a versenyeknek. Az egyik a Festival mód, ami tulajdonképpen a más produktumokban megismert karriert jelenti, illetve ott a Wreckreation, amely három további játékmódot takar. Ők név szerint a Time Attack, ahol ellenfelünk az óra lesz, a Free-Play, amit felesleges magyarázni, illetve a Multiplayer, amely a többjátékos móka szerelmeseit várja egy kis versenyzésre. Utóbbiakra talán felesleges további szavakat pazarolni, a Festival azonban már megér néhány sort.

 

A játék tulajdonképpeni karrier módjában szinte megszámlálhatatlan verseny áll előttünk, amelyek lineáris módon sorakoznak fel. Ez szerencsére nem azt jelenti, hogy ha egy összecsapás nem sikerül, akkor addig kell küzdenünk azon a pályán, amíg elsők nem leszünk, mivel általában több szektor nyílik meg, amelyek között szabadon válogathatunk. A legtöbbször a hagyományos, néhány körös versenyben lesz részünk, amelyeken legalább harmadik helyen kell beérkeznünk, de a legjobb az, ha az aranyérmet sikerül megszereznünk. Néha akad Speed, illetve Time-Ticker játékmód is, amelyek annyiban különböznek a megszokottól, hogy előbbi esetében az idővel küzdünk, míg utóbbiban négy ellenféllel, valamint egy számlálóval, amelynek nálunk kell először elérnie egy bizonyos összeget. A lényeg tehát a folyamatos száguldozás, bár néha azért figyelnünk kell más apróságokra is, mert vannak besorolásaink, versenypontjaink, sőt még csillagokat is kell gyűjtenünk. Ezek természetesen arra jók, hogy egyes nagyobb küzdelmeket, vagy a versenysorozat következő szintjét megnyissák nekünk.

 

A versenyek általában A pontból B-be zajlanak, a gáz és a joystick használatán kívül pedig más dolgunk szinte nem is lesz. Ez olyan téren nem igaz csupán, hogy minden egyes jármű rendelkezik az úgynevezett Boost-tal, amely tulajdonképpen nem más, mint a már jól ismert nitró. Itt viszont nem egy folyadékot jelöl, hanem a motor túlhajtását (mint amit például a Forma 1-ben ma KERS néven ismerünk). Alkalmazása csak egy bizonyos időn belül lehetséges, hiszen ha folyamatosan használjuk az opciót, akkor a gépszörnyünkben elhelyezkedő motor megadja magát, és felrobban. Erre még időben egy roppant idegesítő vijjogás figyelmeztet minket, de nem árt figyelni az adagolásra, hiszen minden pályán komolyan rá leszünk utalva a Boost-ra.  

 

A kevés játékmód nyilván sokakban azt az érzetet keltheti, hogy a MotorStorm: Arctic Edge játékmenete emiatt unalmas, ám ez szerencsére nincs így. A pályák ugyanis (ismétlődésük ellenére) úgy vannak kialakítva, hogy minimum kettő, egymástól független úton lehet eljutni a rajttól a célig, valamint rengeteg mellék-, valamint rövidítő út is a segítségünkre van a futam teljesítése közben. Az érdekesség azonban az, hogy ezek nélkül is érdekes tudna maradni az alkotás, köszönhetően a gyűjtögetésnek. A játékban ugyanis sok mindent összegyűjthetünk, vagy éppen feloldhatunk. Az olyan apróságoktól kezdve, mint a koncepciós rajzok, az újabb sofőrök, vagy a különböző medálok mellett például még járműveket is gyűjthetünk, amelyek egy versenyjáték alapjait képezik.

 

A pöttöm-MotorStorm szerencsére bővelkedik a hatalmas lóerőket birtokló gépcsodákban, amelyeket nyolcféleképpen rendszerezhetünk. Rendelékezésünkre áll például többféle motor, quad, motoros szánkó, homokfutó, szimpla versenyautó és terepjáró, lánctalpas, de még teherautó is. Mindegyik járműfajtából három-három változat oldható fel a versenyek közben, és nyilván mindegyik más és más tulajdonságokkal rendelkezik. A belső értékek mellett azonban a külsőségekre is figyelhetünk, hiszen alapból megváltoztatható például minden egyes guruló alkalmatosság színe vagy mintázata, sőt a későbbiekben már újabb elemeket, például spoilereket, légterelőket, de még kipufogókat is nyerhetünk, amelyek tulajdonságokat sajnos nem módosítanak, de a kiváló kinézet miatt abszolút látványosak.

 

Ami mégis elviszi az egész játékot a hátán, az kétség kívül a hangulat. Bár a fentiekből már kiderülhetett, hogy nagyjából mi vár ránk az Arctic Edge betöltése után, a gyakorlatban mégis másabb az egész, mint így leírva. Az egymással élet-halál harcot vívó gépek, az ugratókon repkedő autók és motorok, az óriási küzdelmek, amelyek sokszor tömegkarambolba torkollnak, a csúszós pályák, a hajtűkanyarok, a felverődő sár, a képernyőbe fröccsenő olvadt hó, a robbanó autók, valamint a fentebb elhangzottak mind-mind hozzásegítenek ahhoz, hogy a játék egy tökéleteshez közeli eredménnyel végezzen.

 

Azonban az összképet kissé lerontja néhány olyan mozzanat, amelyet a fejlesztők a kihívás oltárán áldoztak fel. A játék ugyanis egy kissé nehézre sikerült, ami alapjaiban nem lenne baj, hiszen unalmas lenne folyamatosan győzni, de az ellenfelek szinte folyamatosan csalnak, már-már a Need For Speed-sorozatban megismert szinten. Ez azt jelenti, hogy hiába rendelkezünk hatalmas előnnyel, a mögöttünk haladókat nem tudjuk lerázni, ellenben fordítva már nem így van, tehát ha néhányan beelőznek minket, akkor őket csak és kizárólag komoly erőfeszítések árán, esetleg a Boost okos használatával, vagy rövidítő utak keresésével utasíthatjuk ismét magunk mögé. A játékmenetet személve azonban más negatívumokat nehéz lenne keresni, bár nyilván ez is éppen elegendő. Egyeseknek nem kizárt, hogy kissé unalmas lesz a játék, főleg az ötödik szint elérése után (összesen 8 szint van), de a MotorStorm tipikusan az a program, amelyik olyanná válik a kezünk alatt, ahogyan mi játsszuk. Ha már a negatívumoknál tartunk, nem mehetünk el semmiképpen sem a rendkívül elbaltázott zenei lista mellett. Ugyan teljesen kikapcsolhatjuk, személyre szabhatjuk a an felcsendülő dalokat, néhány szereplő kivételével valahogy egyik sem illik egy adrenalintól túlfűtött alkotás hátterébe. The Prodigy, Pendulum és hasonlók szolgáltatják a muzsikát, akik zeneileg ugyan jók, de egy Sum 41, vagy egyéb punk-rock zenekarok sokkal jobban illettek volna ide. A hangulaton legalábbis biztosan dobtak volna.

 

Ez természetesen még nem elegendő ahhoz, hogy a PSP-re írt MotorStormot túlságosan lepontozzuk, mivel egy valóban nagyon jó arcade off-road verseny született a kis masinára, amit ne csak azok próbáljanak ki, akik nem ismerték az elődöket, hanem azok is, akik egy kis száguldozásra vágynak, hóban, fagyban és sárban, hiszen az Arctic Edge a PlayStation Portable játékfelhozatalának élvonalába vándorolt. Kihagyhatatlan!