Fel! – Filmkritika

Megérkezett a Pixar 2009-re időzített, a tengerentúlon már nyár közepe óta vetített legújabb animációs csodája, a Fel!, mely itthon teljes 3D-ben is elkápráztat minket.

Ha Pixar alkotásról kell az embernek véleményt formálnia, akkor akaratlanul is beleesik abba a hibába, mely az újságírás egyik alapja: ne legyél elfogult! A lassan három éve a Disney égisze alatt dolgozó stúdió esetében azonban az ember egyszerűen nem tud nem szuperlatívuszokban beszélni, hiszen a srácok az elmúlt több mint egy évtized alatt kifejezetten olyan munkákat tettek le az asztalra, amik nemcsak látványbeli mérföldköveikkel hívták fel magukra a figyelmet. Egy Pixar-alkotásnál mindig a tartalmi rész, a végső konklúzió, az elmesélt történet volt a fő hajtóerő, vagyis nem kifejezetten gyerekeknek szólnak ezek a mesék. A stúdió  legutóbbi munkája, az édes robot, WALL-E történetével legalábbis olyan magaslatokba emelte a történetmesélést, amit animációsfilmtől korábban sose láthattunk. A Fel! ezen mesgyén halad tovább, de ezúttal azért akadnak kikacsintások a kicsik felé is. A Fel! esetében nagy volt a várakozás – szerkesztőségünké -, hiszen a tavalyi WALL-E után nem tudtuk elképzelni, hogy van-e hová továbbfejlődni? Az eredmény felemás, azt viszont határozottan kijelenthetjük, hogy a Pixar formula nem fárad, csak ezúttal nem lett annyira ütős, mint szokott.

A Disney-Pixar legújabb alkotása a 78 éves légballon kereskedő, Carl Fredricksen élete legnagyobb kalandjáról szól, aki a világ felfedezéséről álmodozik. Úgy dönt, valóra váltja néhai szeretett felesége, Ellie álmát és elutazik Dél-Amerikába a legnagyobb vízeséshez, ami a földön létezik: a Paradise Falls-hoz. Egész életében vágyott egy óriási kalandra, így ezer meg ezer luftballont köt a házára és elrepül messze, a világ egyik leggyönyörűbb és legtitokzatosabb vidékére, a Tepuis táblahegyekhez. Útja során azonban társat is kap a zsémbes öregember, mégpedig a kissé túlsúlyos cserkészfiú, Russell személyében. A Fel! tehát a klasszikus "buddy movie" alappilléreire épít. Amíg Russel optimista rajongással veti bele magát mindenbe, addig a sok mindent megélt, gyászoló, állandóan morgó Carl egészen másként látja a világot. A film végére mégis megkedvelik egymást az útitársak, akik számtalan kalandon keresztül válnak végül jóbaráttá.

A film közel negyedórás epilógusa önmagában, egy rövidfilm formájában megállná a helyét. A készítők hihetetlen módon hatnak érzelmeinkre, és kevés olyan filmet tudnánk felsorolni, amik a filmtörténelem során alig tíz perc alatt képesek könnyeket csalni az ember arcára. A Fel! felütése fantasztikus, és amíg a kicsik a szokásos pazar látványban, az élénk, harsány színekben vesznek el, addig a szülők és az idősebb korosztály a love story-tól az egészen a gyászig tartó időszak rövid felkarolásában fog ámulatba esni, szemeik pedig könnybe lábadni. Sajnos a film hátralévő, kicsit több mint egy órája megközelíteni se képes ezt a színvonalat, sőt, a film közepétől kicsit leül az egész, elveszíti teljes varázsát az öreg lufiárus kalandvágyó túrája, amit egyetlen egy dolognak köszönhet: túlságosan gyerekes lesz. Nehezen tudom megemészteni, hogy miért kellett beszélő kutyákat a filmbe tenni, hisz ez az olcsó trükk nem jellemezte korábban a Pixar eszköztárát. Miután Russel és Carl földet érnek az egész egy akcióban tocsogó kalandtúrába csap át, és bár története fantáziadús, izgalmas, és kalandos, hiányzik belőle az a plusz, ami mindig a többiek fölé emelte a Pixart. Ettől függetlenül még ezek megvalósításáról is süt a profizmus és az igényesség.

A Fel! nem a Pixar legjobb alkotása, de apró hibái ellenére még mindig annyira más, annyira kiemelkedő, hogy nem lehet nem szeretni. A film egy kitűnő karaktertanulmány, egy stabil lábakon álló forgatókönyvvel megtámogatva, ami csak pillanatokra bicsaklik meg, de ha összességében tekintek a filmre, akkor ismételten feltehetném a kérdés: Innen hova tovább? A Toy Story 3-mal lehet-e még fokozni mindezt? Jövő nyáron kiderül!

Értékelés: 8/10