Obscure: The Aftermath – Játékteszt

Néhány platformon már a 2007-es esztendő végén megérkezett a horror játékok egyik új gyöngyszemének kikiáltott Obscure második epizódja, hogy folytassa a nagy előd által kijelölt utat. A Nintendo asztali konzoljára, a Sony második PlayStation-jére, illetve PC-re is megjelent abban az évben a program, de sajnos sem az akkor már fénykorát élő PSP, sem más rendszerek tulajdonosai, nem tölthették be. A probléma a Sony kis kézi konzoljával rendelkezők számára szerencsére néhány héttel ezelőtt megoldódott, hiszen – ugyan két éves csúszással, de – a PlayStation Portable szerelmesei megkapták saját verziójukat.

Én akkoriban a PlayStation 2-re írt verziót játszottam ki többször is, tehát, mint gyakorlott Obscure fanatikus vettem a kezembe az átiratot, hogy végigjátszva megállapíthassam, sajnos semmilyen változást nem alkalmaztak a programozók a PSP-re szánt változatban. Az igazság pedig az, hogy a legtöbb rajongó szeretett volna némi extrát, bónusz játéktartalmat, vagy néhány valóban apró figyelmességet kapni ehhez a verzióhoz. Azt azonban már most megállapíthatjuk, hogy a feloldható tartalmakon kívül (koncepciós rajzok, videók és a játék zenéi), csak a kezelőfelületen esett némi változás, de az is csak és kizárólag a konzol irányítási rendszere miatt. Ha valaki már itt temetné a játékot, az semmiképpen se tegye, aki pedig még nem találkozott vele, az nagyon figyeljen az alábbiakban, hiszen az Obscure: The Aftermath kicsinyített verzióban is hatalmas élmény.

Lássuk a történetet, ami szintén nem változott semmit sem. Az első epizódban megismert középiskolai borzalmak után, ismert és új karaktereink most a Fallcreek Egyetem falai között próbálják élni mindennapjaikat, azonban nem is sejtik, hogy hamarosan óriási bajba kerülnek. Az intézményben ugyanis furcsa fekete virágok jelennek meg, amelyek először csak rémálmokat, később már ezek valóra válását eredményezik, és megkezdődik a menekülés. Ha valakit megfertőztek, akkor esélye sincs arra, hogy ne változzon át szörnyeteggé, a sztoriban pedig többször is előfordul, hogy ebben a tekintetben szívbemarkoló jeleneteknek leszünk szemtanúi. A játék története ugyanis olyannyira erősre sikeredett, hogy a félelmet, az örömöt és a bánatot már-már film módjára képes felébreszteni a játékosokban. Hiába klisés a történet, hosszúsága, összetettsége, folyamatos figyelem fenntartása miatt egyszerűen magával ragadó. Arról nem is beszélve, hogy a sztorit, néhány nagyon elragadó karakter szövögeti.

Az olyan ismert figurák mellett, mint Shannon és Kenny Matthews vagy éppen Stan Jones, akik már az előző epizódban is szerepet kaptak, rengeteg új fickó és hölgy érkezett a játékba, úgy, mint Mei, a szépséges ázsiai leányzó, aki hatalmas játékfanatizmusa miatt jól ért a jelszavak feltöréséhez, de ott lesz Corey is, aki a gördeszkán érzi magát otthonosan, így kiváló akrobatikus képességeiről híres. Mindegyik szereplő egy valódi egyéniség, nagyon könnyű őket megszeretni, bár a friss arcok többsége csak azért kellett, hogy meglegyenek a történet kötelező áldozatai, akiket könnyű a szívünkbe zárni, de legalább olyan nehéz elengedni. Összesen nyolc, avagy négy-négy fiú és lány szereplőt irányíthatunk a programban, de ott lesz Prof. James is, aki a Fallcreek Egyetem biológia tanára. Vele sajnos nem göngyölíthetjük fel a sztorit, de segítő szavaival és folyamatos kutatásaival mindig ott lesz a hátunk mögött.

Ugyanakkor a többféle karakter természetesen nem véletlen, hiszen ahányan vannak, annyi mindenhez értenek. Ez a játékmenet szempontjából egy nagyon fontos információ, mivel egy hátsónézetes akcióról beszélünk, ahol pisztolyaink mellett az eszünkre is nagy szükségünk lesz. Bár korántsem találkozunk majd Silent Hill szintű megoldandó feladatokkal (a példa nem volt véletlen), minden egyes ilyen megoldandó kihívás móka lesz, annak ellenére is, hogy akad majd ismétlődő momentum. Egy zár feltörése, dinamit gyártása, jelszavak megfejtése, különböző ügyességi akadályok leküzdése, kirakók összeillesztése, ezek mind egytől egyig izgalmas feladatok, bár negatívumként hozható fel nyilván az, hogy nehézségi szintjük olyannyira alacsony, hogy aki érzékeny a témára, az itt máris megtalálta a játék egyik nagy hiányosságát.

Mindemellett szerencsére nem csak az eszünket fogjuk használni, hanem fegyvereinket is, amelyekhez már minden egyes karakter, kivétel nélkül érteni fog. A sima baseball- vagy golfütőktől kezdve, pisztolyokon és a sörétes puskákon át, még elektromos fegyver és fűrész is a rendelkezésünkre áll a sok más, élet kiontására alkalmas tárgy mellett. Célozni természetesen nem kell majd a játékban, minden automatikusan működik, de a töltényekkel nem árt spórolni, hiszen egy kicsit túlélő horror jelleget is magán hordoz a program, aminek hála sem ólomgolyókkal, sem egészségügyi csomagokkal nem leszünk elárasztva. Mint minden más hasonló stílusú játékban, úgy a második Obscure-ban is a pályákon elszórva találunk töltényeket és életerőnk visszatöltésére alkalmas csomagokat, általában a szemünk elé téve, de a több esetben rejtve is.

A pályák egyébiránt többnyire lineárisak, eltévedni lehetetlen, hiszen a legtöbbször épületekben kutakodunk, de ha egy éjszakai sötét erdőben találjuk magunkat, akkor sem kell kétségbe esnünk, mivel egy láthatatlan fal mindig megakadályoz abban, hogy esetleg oda menjünk, ahová nem kellene. Az előttünk álló helyszínek ugyanakkor roppant változatosak, kivétel nélkül sötétek és jól berendezettek, avagy minden a helyén van, pont ott és pont akkor, amikor kell. Erre a részre egyáltalán nem lehet panasz, mint ahogyan a játékmenetre sem. Egy időben mindig két karaktert látunk a képernyőn, és mivel jó esetben csak két kezünk van, nem leszünk képesek kontrollálni mindkettőt. Természetesen bármikor válthatunk a két személy között, amely különösen fontos egyes fejtörők megoldásában, de eloszthatjuk közöttük a fegyvereket is, amely szintén nagy előnyt jelent egy-egy nagyobb szörny legyűrése közben, hiszen ellenfeleink általában csak és kizárólag a fekete virág által mutált, kisebb-nagyobb csúfságok lesznek. A legjobb része azonban ennek a momentumnak kétség kívül az, hogy ha a közelünkben van egy éppen Obscure: The Aftermath-ot nyúzó haverunk, akkor meghívhatjuk játszani, magyarán kooperatív módban is átrághatjuk magunkat az eseményeken, ami kétség kívül óriási pluszt ad a játéknak.

Bár embere válogatja, mindenképpen fontos tény az, hogy az alkotás az első percektől az utolsóig képes fenntartani az ember figyelmét. Az akciózás és a fejtörők keveredése ugyanis tökéletes arányban van elosztva, mindehhez pedig társul egy olyan hangulat, amely még közelebb viszi a játékost a történethez és a karakterekhez, hiszen ha egy hatalmas mellekkel rendelkező szőke hölgy, azt sikítja a fülünkbe egy elhagyatott ház sötét folyosóján, nadrágjából kivillanó rózsaszín tanga bugyiban, hogy ő bizony most fél, akkor mi egyszerűen képtelenek vagyunk nem elhinni neki siralmait. Ugyanakkor nyilván a hangulata nem csak itt kezdődik a játéknak, és sajnos a horror játékok nagymesterének, avagy a Silent Hill-sorozatnak a közelébe sem ér, az egyedi szörnyek, a magával ragadó sztori, a szerethető karakterek, a folyamatosan melankolikus és vészjósló környezet, a lepusztultság, valamint a teljes összkép egy olyan aurát kölcsönöz a játéknak, amit csak szeretni lehet. Vagy nem persze, de ezt is embere válogatja.

Mindenesetre a második Obscure PSP-s verziója nem csak a sok pozitívumot örökölte meg nagyobb testvéreitől, hanem negatívumait is. Így például az irányítás és a kamerakezelés rengeteg kívánnivalót hagy maga után. Az irányítás például már akkoriban, PlayStation 2-n sem volt túl jó, azonban egy joystickkal még rosszabb, a kamera pedig ismét nem képes folyamatosan követni minket, aminek hála rengeteg tárgy, fejtörő és maga a karakterünk is, a legtöbbször szinte elveszik, vagy csak szimplán nem látszódik. Ez a két tényező sajnos nem keveset von el a játék végső pontszámából, hiszen a tökéletes hangulatban, amikor visz minket előre a sztori, valahogy nem szívesen bajlódunk azzal, hogy lássunk egyáltalán valamit az amúgy jól felépített pályákból. Márpedig érdemes lenne, hiszen az Obscure: The Aftermath grafikája eszméletlenül szépre sikeredett, természetesen csak a PSP szintjéhez képest. Megkockáztatom, hogy helyenként – főleg az átvezetők – még a PlayStation 2-es verziónál is jobban néznek ki, bár ez valamilyen szinten fizikai lehetetlenség, akinek megvan mindkét változat, hasonlítsa csak össze. A szépség azonban nem minden, mert sajnos a hanghatások és az effektek szinten aluliak. Egyszerűen idegesítően hat egyes szereplők szinkronhangja (főleg a nyávogások és a „túlvagánykodott” előadásmód), amit szerencsére kissé feledtetni tud a zenei felhozatal, amely egyszerűen fantasztikusra sikeredett. A játék szerencsére külön is tartalmazza az összes felcsendülő tételt, amelyeket Olivier Derivière mester komponált, és aki kíváncsi rájuk, az úriember hivatalos honlapján ingyen letöltheti őket. (http://donaeis.squarespace.com/)

Végezetül nem is maradt mást hátra, mint kimondani a játék felett az ítéletet. Kezdjük ott, hogy a végösszeg csak és kizárólag a PSP-s változatra vonatkozik, figyelembe véve a platform képességeit és játékfelhozatalát, hiszen akció-horrorból sajnos kevés születik a hordozható masinára. Az Obscure: The Aftermath ennek fényében egy rendkívül hiánypótló darab, kiváló sztorival, körítéssel és szerethető karakterekkel. Bár vannak hiányosságai, aki szereti a műfajt, annak kötelező darab a polcán, persze azért ne feledjük el azt sem, hogy hamarosan érkezik az első Silent Hill feldolgozása, amely előrebocsájthatóan egy maximális pontszámmal jutalmazható darab lesz. De addig tökéletes kikapcsolódás lesz a második Obscure is, ez garantált.