IL-2 Sturmovik: Birds of Prey – Játékteszt

Egészen pontosan 2001 végén jártunk, amikor a UbiSoft legénysége – a Maddox Games segítségével – piacra dobta az IL-2 Sturmovik névre hallgató repülőgép szimulátort, amelyet akkoriban hatalmas ovációval és jobbnál jobb pontszámokkal jutalmazott a szaksajtó. A második világháborús téma akkor még nem volt olyan lerágott csont, mint ma, szimulátorokból viszont már az ezredforduló tájékán is komoly hiányban szenvedtünk. Az illetékesek mindenesetre ott egy olyan témában, valamint egy olyan stílusban alkottak valamit a PC-s játékosok számára, amit azóta sem sikerült felülmúlnia senkinek. Az 505 Games viszont nemrégiben úgy gondolta, hogy visszahozza a nevet a köztudatba, és elkészíti a sorozat egy újabb darabját, de ezúttal kizárólag konzolokra. Hogy a PC-s tábor miért nem kapott az eredetileg kizárólag erre a platformra érkező elődök után a Birds of Prey-ből, az sajnos rejtély, mi azonban megnéztük nektek, hogy mit hoztak ki a programozók a játék PSP-s verziójából.

Aki ismerte és szerette a nagy elődöket, az szinte teljesen biztos, hogy csalódni fog a játékban, méghozzá azért, mert az ég adta világon semmi köze az IL-2 Sturmovik korábbi epizódjaihoz, de még a szimulátorokhoz sem. Ez alapjaiban természetesen nem probléma, hiszen konzolokon sokkal élvezhetőbb egy arcade játékkal hancúrozni, de a múltat semmilyen formában sem szabadna soha, senkinek megtagadnia. Igaz, a kiadó és a fejlesztőcsapat sem az eredeti már, és hiába fejezzük ki rosszallásunkat ez ügyben, a tény akkor is tény marad. Az IL-2 Sturmovik: Birds of Prey egy arcade repülős akciójáték, a nagyobb konzolokon csodálatos grafikai körítéssel és pilótafülke nézettel. Kis kézi konzolunkon utóbbiak közül sajnos egyik sem valósult meg, bár a játékfelhozatalhoz képest teljesen korrekt a látvány, a belső nézet pedig valószínű, ezt a megállapításunkat csak lerombolta volna, tehát talán jobb is, hogy így döntöttek az illetékesek. Ezek után vajon mi maradt a PlayStation Portable verzióban? Lássuk!

Mindjárt a program indulása után néhány plusz tizedpontot hozzáírhatunk a végső értékeléshez, hiszen az IL-2 magát a történelmet hívja segítségül ahhoz, hogy hangulatba hozzon minket, így néhány másodpercen keresztül eredeti világháborús felvételekben gyönyörködhetünk. Ha beljebb merészkedünk, máris szemünk elé tárul a kissé csupasz menü, ahol választhatunk a kampány, a többjátékos mód, illetve a szabad küldetések teljesítése között. Mivel a multiplayer mókára nem árt előzetesen gyakorolni, a szabad küldetések között pedig szinte minden lakatolva van (ha teljesítjük a kampányt, akkor oldódnak fel), vessük is bele magunkat a karrierbe. Az első és legfontosabb dolog, ami itt feltűnhet, hogy az elénk táruló feladatok teljesítése nem a megszokott módon zajlik. A kampányban ugyanis hat további missziónk lesz, melyeken belül legkevesebb három, legtöbb hét feladatunk. Ahol több lehetőségünk van, ott bizony, választás elé állít minket a program, így tehát egyszeri végigjátszás esetén egy misszión belül nem csinálhatunk végig minden feladatot, hanem előzetesen választásra vagyunk kényszerítve. A rendszer nem rossz, hiszen így egy kicsit megnövekszik a játék időtartama, a nagy kérdés pedig csak az, hogy kinek lesz idegrendszere mindezen kétszer átrágnia magát!

Főképp, mivel küldetéseink többsége sajnos egy kaptafára épül. Hiába veszünk részt a berlini bombázásban, hiába harcolunk Kurszkban, a lényeg minden esetben ugyanaz lesz. Repülőgépünket egy-egy pálya betöltésekor mindig a levegőben találjuk, így a felszállással nem lesz gondunk, az ellenséges gépek lelövöldözésén, valamint néhány tank és légvédelmi ágyú likvidálásán túl pedig sajnos semmilyen más egyéb feladatunk nem lesz. Az első átrágáskor teljesíthető 18 küldetés tehát ebben a felállásban fog zajlani, hol a levegőre, hol inkább a földre koncentrálva. Felüdülést maximum az jelenthet, hogy rengeteg repülőgép áll a rendelkezésünkre, bár az már korántsem ilyen boldogító, hogy a kampány alatt a program választja ki nekünk az aktuális madarunkat. Ha szabad küldetéseket oldunk meg, szerencsére már rengeteg gépmadár közül válogathatunk, lesz például a birtokunkban Hurricane, Spitfire MK Vb, P-51B, P-38J, LA-5, P-51D- 20, Yak 3-as és 9-es, valamint természetesen egy IL-2 is szolgálatba fog állni. Mindegyik repülőmasina más és más képességekkel rendelkezik, azonban a világháborús vasmadarak ismerőinek már fel is tűnhetett egy roppant nagy hiányosság, méghozzá az akkori német vadászgépek és bombázók kihagyása. Ezeket ugyanis egyszemélyes játék alatt a pilótafülkéből nem nézhetjük meg, sőt, a németek csak és kizárólag ellenfeleink, ami ismerve a nagy ősöket, ismét egy hatalmas tátongó szakadék.

Pedig sokan biztosan szívesen beültek volna egy Bf-109-be, vagy ledobtak volna néhány bombát egy Stukából, hiszen a német gépek valamiért sokkal érdekesebbek voltak, mint a szövetséges, illetve a szovjet haderő madarai. Nyilván kár ezen szomorkodni, ráadásul a nagy konzolos verziók esetében, ha betöltjük a többjátékos módot, ezek a gépek ott lesznek, és egytől-egyig hadrendbe állhatnak. A játékmenet mellett ugyanakkor a PSP-s verzió kapott egy nevetségesen lecsupaszított achievement-rendszert, ahol a küldetések teljesítése után, vagy bizonyos eredmények elérése esetén kaphatunk szépen csillogó medálokat. Hasznuk ugyan nincs, de jól mutatnak a gyűjteményben, és egy kis versenyszellemet adhatnak az unatkozó játékosoknak.

A játékmenet monotonságát egy kicsit feledtetni tudja a viszonylag könnyű irányítás. Ha ugyanis képesek vagyunk mozgatni a joystick karját, akkor már el tudunk majd boldogulni az IL-2: Sturmovikkal is. A gép irányítása mellett a nyilak szolgálnak arra, hogy fegyvert, avagy ellenfeleket válogassunk, az alakzatos gombok között találjuk a gázt és a féket, valamint itt váltogathatunk a térkép mérete között is, a ravaszokkal pedig lövöldözhetünk. De nézzük egy kicsit közelebbről az elhangzottakat. A felfelé és a lefelé nyíl váltja a fegyvert. Egy végtelen lőszert tartalmazó golyószórónk mindig a gépre lesz szerelve, így attól nem kell félnünk, hogy muníció nélkül maradunk, mellé pedig, korlátozott számban, általában rakétákat vagy zuhanó bombákat kapunk. Utóbbit egyértelműen csak és kizárólag akkor, ha földi célpontjaink is lesznek, ugyanakkor a legtöbbet kétség kívül a kifogyhatatlan golyószórót használjuk majd. A jobbra és balra nyilakkal tudjuk kiválasztani ellenfeleinket, amire azért lesz szükségünk, hogy felmérjük, ki, milyen messze van tőlünk. Nem mindegy ugyanis, hogy egy 50 méterre lévő repülőgépet veszünk célba, vagy egy 10 méterre lévőt, ugyanis míg előbbit ráérünk később is befogni a célkereszttel, addig utóbbi akár nekünk is jöhet, ezzel súlyosan károsítva vasmadarunkat.

A gáz, illetve fék a legtöbbször nagyon jó barátunk lesz. Időre megoldandó feladatok esetében például padlógázzal illik átszelni a horizontot, míg egy komoly csatában nem árt a lehető leglassabb sebességgel, megfontoltan lövöldözni az ólmot. Szerencsére rendelkezésünkre áll egy fantasztikusan jól használható térkép is, amely egyszerű, de nagyszerű. Tulajdonképpen csak és kizárólag ellenfeleink irányát és helyzetét láthatjuk rajta, ám ha jobban belegondolunk, számunkra ez a két adat a legfontosabb, hiszen a lényeg mindig az, hogy a kamikaze pilóták szemből ne jöjjenek nekünk, illetve a harcosok ne kerüljenek mögénk, mivel mindkettőnek végzetes következményei lehetnek.

Korábban már volt szó az IL-2 Sturmovik: Birds of Prey kinézetéről, ám akkor elintéztük annyival, hogy a PSP-s felhozatalhoz képest kielégítő a grafikai körítés. Ez az állítás valóban igaz, hiszen gépeink részletesen ki lettek dolgozva, a földön haladó járművek, lövegek és házak viszont már megmosolyogtatóak, főleg a terep kinézete. De ne felejtsük el, hogy ezzel még egy PC-s alkotásnak is komoly problémái akadnak a jelenben (pl. H.A.W.X.), így emiatt nem vonhatunk le pontot, sem az effektek milyenségéért, viszont hiányosság azért sajnos akad. A repülős játékok szokásos betegségét ugyanis az újjászületett IL-2 is magán viseli, hiszen az ellenfeleket sajnos csak színes háromszögek és egyéb alakzatok segítségével láthatjuk, kirajzolódni őket pedig csak és kizárólag akkor, amikor már a közvetlen közelünkben vannak. Nyílván a játék könnyítése, illetve a nem éppen tű éles grafika miatt került bele ez a megoldás, de sokkal stílusosabban is meg lehetett volna oldani.

Ugyanakkor a nehézség szintjét sikerült kiválóan belőniük a programozóknak, a legalacsonyabb fokozaton szinte csak sikerélményünk van, míg a másik két lehetőség esetében már egyre komolyabban összeakadhat a bajszunk az ellenfelekkel. Ace módban (ez a legnehezebb) például már született pilótának kell lennünk ahhoz, hogy jól forduljunk rá a gépekre, jókor sorozzuk meg őket, és időben térjünk ki előlük, ez pedig kicsit előrevetíti azt is, hogy milyen roppant kellemes hangulata van az alkotásnak. Ez a kifejezés nyilván kizárólag azok esetében lesz igaz, akik élnek-halnak a második világháborús játékokért, hiszen a nagy légi csaták hangulatát azért nem idézi vissza a program – ahhoz túl üres –, de akinek megdobban a szíve attól, hogy beül egy Spitfire gépcsodába, vagy egy orosz Yakba, majd több ezer méteres magasságban német gépekre, esetenként páncélosokra vadásszon, az biztosan bele fog szeretni a játékba. Csak nem szimulátorként. A kiváló hangulat ellenére azonban a gépek hangjai és egyéb zörejek, robbanások is elég silányan sikerültek, így ezeket semmiképpen sem nevezhetnénk a játék pozitívumainak, ennek fényében pedig ne is pazaroljunk rá több szót.

Összegezzük inkább az elhangzottakat. Az IL-2 Sturmovik: Birds of Prey még PSP-n is egy jól sikerült játék lett, azonban nem kiemelkedően jó. Helyenként unalmas, kevés kihívást nyújt, de rettentően hangulatos, és egyben hosszú távú elfoglaltság, köszönhetően a jól felépített kampányrendszerének, a többjátékos módjának, illetve a medálgyűjtés lehetőségének. Ha a küldetések izgalmasabbak lennének, talán a végső pontszám is feljebb kúszott volna, amely maghatározásakor teljesen el kell határolódni a korábbi IL-2 Sturmovik epizódoktól, hiszen a Birds of Prey már sajnos köszönőviszonyban sincs elődeivel.